A Purcell Kórus koncertje / Soproni Régi Zenei Napok 2010
2010.07.05.

Ötven évvel ezelőtt egy átlagos magyar koncertlátogató még nem sokkal juthatott túl az „ősállapoton”, amelyben a barokk stílust lényegében Bach és Händel művei jelentették (utóbbinak persze centrális műfaja, az opera nélkül), némi színesítéssel. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Ott volt aztán még Purcell rövid operája, Domenico Scarlatti és Couperin néhány billentyűs darabja, és pár szerző egy-egy életmű-szilánkja (milyen kuriózum volt Schütz még a 60-as években is). Ehhez képest a mai koncert-és hangfelvétel-kínálat valóságos Kánaánnak tekinthető. Ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy minden meghatározó iskola, univerzális hatású zenei dialektus bekerült már a köztudatba. A későbarokk Nápoly centrális jelentőségű, Velencével és Rómával vetekedő zenei műhelynek számít, amely az operán kívül elsősorban egyházi zenéjéről és konzervatóriumairól volt híres. A nápolyi iskola egyházi zenéje – mármint Pergolesi Stabat materétől eltekintve – azonban nálunk még mindig terra incognitának számít (annak ellenére, hogy a Tavaszi Fesztiválon Michael Chance szólójával egy Salve Reginája is megszólalt). 

Így a felfedező kedvű Vashegyi György a soproni Régi Zenei Napokon ismét pionírnak bizonyult azzal a programmal, amelyet vezényletével a Purcell Kórus és a Scholz AnnaJanzsó GyörgyGyöngyösi Levente összetételű continuo-csoport adott elő június 24-én a Szt. Mihály-templomban. Az elegáns-szimmetrikus szerkezetű műsorban a Nagyhét liturgiájából hallottunk részleteket: az első félidőben Nagycsütörtökre, a másodikban Nagypéntekre komponált darabokat, mégpedig úgy, hogy mindkét rész első felében Gennaro Manna responzóriumaiból, második felében Jeremiás próféta David Perez által megzenésített siralmaiból hangzottak fel tételek. 

Vashegyi György
Vashegyi György

A két szerző egyaránt a nápolyi iskola sikeres és jelentős exponensei közé tartozott; a kortársak különösen Perezt tartották Hasséval és Jommellivel egyenrangú, kiemelkedő mesternek. Mindkettőjüket ünnepelték operakomponistaként, és a zeneoktatásban is szerepet vállaltak. Emellett szinte teljesen egykorúak is voltak: mindketten az 1710-es évek első felében születtek és a 70-es évek második feléig éltek. Éppen ezért hatott meglepően – ám a hangverseny változatossága szempontjából jótékonyan –, hogy a két szerző stílusa élesen elvált egymástól, annak ellenére, hogy ugyanaz az éles és fájdalmas disszonanciákban dúskáló, erőteljesen moll-dominanciájú harmóniavilág hatotta át mindkettőjüket. Manna szólamvezetése azonban – elsősorban a disszonanciák előkészítettsége és a lineáris hangközhasználat tekintetében – jóval konzervatívabb, „klasszikusabb” a Perezénél, ezért hiába hasonló a harmóniai építőanyag, Manna responzóriumaiban valamiképpen Palestrina emelkedett fegyelmét és leszűrtségét éreztük tovább élni, míg Perez flamboyant stílusa Vivaldi folytatásaként és a kései, fantasztikus Haydn vagy éppen a korai Beethoven megelőlegezéseként hatott. Az egyéni hajlamon túl magyarázhatja a különbséget a kétfajta szöveg eltérő karaktere is, bár a responzóriumok között is akad festői és monumentális szöveg, összességükben mégis sokkal introvertáltabbak, mint a lamentációk színpadiasabb és drámaibb-képszerűbb sorozata. Esetleg a keletkezési idők különbsége (Perez egyébként különálló nagycsütörtöki és nagypénteki sorozata két évtizeddel későbbi, mint  a Manna-responzóriumok), netán a kétféle keletkezési hely is: Perez ugyanis (aki spanyol neve ellenére Nápolyban, nápolyi családban született) életének utolsó évtizedeit Portugáliában töltötte, s könnyen lehet, hogy az ő zenéjében is ugyanúgy érvényesült a hispán hatás, mint Domenico Scarlatti darabjaiban. 

Egy szó, mint száz: mindkét fajta stílus és vérmérséklet, élve a mindkét szövegfajta által kínált lehetőségekkel, egyaránt magas színvonalú, változatos és szuggesztív, effektusokra épülő tételeket produkált. S ezt az effektus-zenét Vashegyi és kórusa a tőlük megszokott egészen magas technikai és koncentrációs színvonalon szólaltatta meg; az volt a benyomásom: egyetlen hatásos fokozás, egyetlen elhaló piano, nyaktörő hangnemváltás, vagy éppen szünetekkel tagolt, szuggesztív non-legato deklamáció expresszív potenciálját sem hagyva kiaknázatlanul.  

Gennaro Manna
Gennaro Manna

A „palestrinás”, négyszólamú Manna-responzóriumokat mindössze 13 fős együttes énekelte, hallatlanul áttetszően, mégis erőteljesen, rajzosan és tisztán; ilyen hangzást csak kiváló szólóénekesek tudnak létrehozni, ha arra is képesek, hogy tökéletesen alkalmazkodjanak egymáshoz és egymásba olvadjanak – ezek az énekesek pedig meg tudták ezt valósítani. 

A Perez-lamentációk texturális szempontból jóval differenciáltabbak voltak: itt a tuttik (melyeknek drámaiságát a polifon és akkordikus szakaszok hatásos szembeállítása is növelte) egy négytagú szólista-csoport egészének vagy valamely részhalmazának szólóival váltakoztak, vagy éppen nyolcszólamú szövetet alkottak. A hangverseny két félidejében nem volt teljesen azonos a kvartett összetétele, a hat kitűnő énekesből a két férfi alt: Gavodi Zoltán és Bárány Péter, illetve a basszust éneklő Csizmár Dávid teljesítménye emelkedett ki. A záró „Jerusalem, Jerusalem, convertere…” szívszorító misteriosója méltó befejezése volt egy különleges élményekben gazdag hangversenynek.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szent Mihály templom, Sopron,  Időpont:  2010. június 24.
Megítélt támogatás: 9 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)
További támogatás: 600 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A fesztivál ideje alatt mesterkurzusok megvalósítására (2010)