Luis Buñuel: Az öldöklő angyal / Petőfi Irodalmi Múzeum
2008.03.21.

Ezt a színjátékot valóban csak késő este szabad kezdeni. Még jobb lenne éjfél után. S ha a rendezés a dermesztő emberi szorongás kábító injekcióját is beledöfné az előadásba, eredeti és érdekes helyett megdöbbentő és emlékezetes lenne a bemutató. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A színészek privátim és a szimultán tér véletlenszerű vagy beállított csoportozataiba helyezkedve egyként és mindvégig elsőrangúak. Pelsőczy Réka rendezése, az 1962-es Buñuel-film (Imrei Andrea által fordított) irodalmi forgatókönyve utat talált eszükhöz, szívükhöz – a rekonstruáló kedvhez, amelyben mindenki saját maga rendezője is, önköre pulpitusán, utóbb vackán időzve. A pompás koncert után a Nobile-házba hazatérő előkelő seregletben Kerekes Éva (Lucía) a huncut lebegését vacsoraasztal-kötéltánccal kezdő háziasszony, a bölcsen enervált Gálffi László (Nobile) a megcsalt, visszacsalni azonban már rest házigazda. A múzeum kisebbik dísztermében zajló, zsengén misztikus sonka-dinnye táplálkozás során többszörösen és vészjóslóan mutatkozik be (nem csupán egymásnak) Széles László kötelmektől látszatra szabad Leandrója és Haumann Máté önmagát is kardélre hányó ifjú ezredese, a halálos betegségétől minden-mindegy elszántsággal átvérzett Takács Kati Leonórája, Hernádi Csaba ugyancsak rossz sejtelmeket keltő köhögésbe fulladó Russellje.

Kerekes Éva
Kerekes Éva
A nagyobb tér, a hosszabb játékidő akkor nyílik meg, midőn a módjával vándoroltató spektákulum (Kék Produkció) bevisz a másik, nagyobb helyiségbe, melyben még a nézőket fogadó pamlagok, székek is a díszlet részei, szögletes patkó alakba formálva (berendezés: É. Kiss Piroska). A kulisszák szinte a patinás falakból folynak, épített-cizellált adottság és komponált bútorzat eggyé olvad az aranyozott csillárok alatt, tükrök előtt. Hetey László (Señor Roc) karmester a cirkusz hírnökeként komolykodik sután és aluszékonyan, mellette – nejeként – Bíró Kriszta magánügyek elkottyantására kész fehérbohóc-leszármazott. Wierdl Eszternek (Sylvia) eleinte énekelnie kell; lealacsonyodását is dallamból kottázza. Csupa operai név és szerep – tompán muzsikál a többiek játéka is a prózai és (itt-ott, a világítás, a megmerevedő-újramozdított állókép, az előcsarnokban pergő Az öldöklő angyal-vetítés révén) filmes színházban. Fodor Annamária (Beatriz) és Polgár Csaba (Eduardo) egymás testét hajkurászva le nem válna a másikról, s ez rendben van; Bartsch Kata (Juana Ávila) és az önuralomvesztésben élen járó Lengyel Tamás (Francisco Ávila) szintén sokszor bújik össze érzékien, s ez nincs annyira rendben, lévén bizonyára testvérek.

Bíró Kriszta, Hetey László és Takács Katalin
Bíró Kriszta, Hetey László és Takács Katalin
A párokból épülő páratlanság, a (változó alanyú) kettős magányok darabja, az ingerlően tisztázatlan emberi kapcsolatok és emberfeletti erőhatások végtelen éjszakája Szamosi Zsófit (Leticia, a walkűr) járkáltatja egyetlen holdsápadt magányosként. Egyedül próbál felszínen maradni a vészhelyzetben Sáfár Kovács Zsolt az urakhoz módjával asszimilálódó főkomornyikja is. Neki legalább valahol kint létezik egy sorstársa, az időben lelépett Pablo inas képében Janicsek Péter.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A groteszk foszforeszkálású fikció szerint a mindennapinál alig lidércesebb kapcsolatok hínárjával terhelt társaságot a mind hangulattalanabb együttlét végeztével lehúzza, benyeli a terem. Indulnának haza, de valahogy mindenki marad. A béklyózottság hajnalban, reggel, másnap – s ki tudja meddig – tovább tart. Étlen, s amíg lyukat nem ütnek a falba, a vízvezetékbe, szomjan. Illemhelytelenül (egy kínai vázát cipel a legleleményesebb a hátsó kamrába, ahol – léthulladékokat és kelléktárgyakat kihajigálva – még a legotthonosabban lehet berendezkedni, az abszurd kedvelt WC-motívuma mintájára). A személyek külsőleg-belsőleg szétesnek, főképp azt követően, hogy a televízióadás információjából durcásan tudomásul veszik: akik az ő eltűnt társaságuk keresésére indultak (tűzoltók, újságírók), megtorpantak a ház bejáratánál, nem jutottak be, visszafordultak. A szép öltözékek levedlik viselőjüket. Zoób Kati jelmezei az arany, a barna, a narancssárga, a bordó, a szürke, a fekete szín felől is ruha- és lélektárrá fogalmazhatók, ezzel szolgálva a fortyogó embermassza keveredését, másfelől a maradék egyénítést. Kitűnő munkát végzett a dramaturg Sirokay Bori, a mozgástervező Bodor Johanna és a zenei vezető Vajdai Vilmos is. Minden elismerést megérdemel(nek) az előadás technikusa(i): nem lehet folt a sötétségen, lyuk a zenei kelmén. Nincs is. A nüanszírozó játékot szabályozza a koreográfia és a hangeffektusok metronómja.

A hatalmas zsákszoba kétszárnyú hatalmas ajtaja tárva. Elvileg bárki kiléphetne. De nem teszi, „nem tudja” megtenni, lecövekel a határon. Senki sem mondja, de az ebédlőben nyilván Godot várja azt, aki oda merészkedik. Godot-ra várni sem a legjobb. S ha ő vár…

Gálffi László. Forrás: Port.hu/Martincsák István felvételei
Gálffi László (Fotó: Martincsák István, forrás: port.hu)
Pelsőczy Réka igen vonzó rendezői munkájában a gondos ornamentika alatt hiányos az egzisztencia kozmikus félelmének, külsőleg nevetséges, lélekben iszonyatos rettegésének teljesebb megképzése. Üdvözlendő törekvés, hogy magában az aprózó játékmódban érvényesülne a szürrealisztikus elvontság, ez viszont nem növekszik félelmetessé. A kimerevített pillanatok mesterkéltek. Az élő báránykák szimbolikus felmutatása illusztratív (sokkal jobban járnak, mint filmbeli társaik). Mindössze remény, hogy a publikum tagjai – majdhogynem részeként a társaságnak – ugyancsak a titok nagy hálójában vergődnek. Ha így lenne, nem csillanna bele a teljes fénytelenség átmeneteibe a maroktelefonok szentjánosbogara, s nem ásítana száj, amikor egy-egy színész torka épp elnémul.

Az örök vadászmezőkre távozni – a premiernek vagy a szövegkönyvnek róható-e fel? – nem a legrémületesebb, ha a meghaló akaratából, netán szerelmeskedés betetőzéseként, megváltó kegyelemmel történik. Az ironikus elkönnyítés persze része a struktúrának, mely nem ok–okozati összefüggések nyomán szilárdítja és bontja magát. De például teljességgel tarthatatlan, hogy e sorok írója a számítógépe előtt ül most. Még mindig a Petőfi Irodalmi Múzeumban kellene kuksolnia, hat-hétmilliárd bolygólakóval együtt, vacogva.

 

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)


Vö. Bán Zsófia: Menjünk! (Maradnak.)
Zappe László: Történet-e varázslat?
Urbán Balázs: Színházba zárva

Író:  Luis Buñuel,  Fordító:  Imrei Andrea,  Jelmeztervező:  Zoób Kati,  Díszlettervező:  É. Kiss Piroska,  Zenei vezető:  Vajdai Vilmos,  Dramaturg:  Sirokay Bori,  Mozgás:  Bodor Johanna,  Rendező:  Pelsőczy Réka,  Szereplők:  Gálffi László,  Kerekes Éva,  Haumann Máté,  Sáfár Kovács Zsolt,  Wierdl Eszter,  Hetey László,  Bíró Kriszta,  Hernádi Csaba,  Széles László,  Bartsch Kata,  Lengyel Tamás,  Takács Katalin,  Polgár Csaba,  Fodor Annamária,  Szamosi Zsófi,  Janicsek Péter,  Producer:  Kék Produkció
Megítélt támogatás: 1 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás megvalósítására