Szophoklész – Jon Fosse: Oidipusz király / Csiky Gergely Színház, Kaposvár, POSZT 2010
2010.06.11.

Termékeny kettősség feszül egymásnak Rusznyák Gábor Oidipusz-rendezésében: a Fosse-átirat nyelvi és képi egyszerűségre törekvő stílusban mítosztalanítja a (bűnügyi) tragédiát, amihez egy szertartás-színházi elemekből építkező komplex formavilág társul. Az összhatás lenyűgöző. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Elöl: Gyuricza István
Elöl: Gyuricza István

Amfiteátrumot idéző, szűk térbe érkezünk. A lépcsőzetesen kialakított nézőtér négy oldalról fogja közre a „színpadot”: a süllyesztett árokban a meggyötört thébai nép tagjait látjuk, akik követségbe érkeztek királyukhoz, hogy találjon megoldást a bajra, s múljék el a pestissel sújtó vész. Fehér gyolcsruhát viselnek, nyakukban fából készült amulett, kezükben hangszer (sípok, dobok, ütők, csörgők, fűrészhegedű stb), arcuk és testük összekenve sárral, az egyik sarokban egy kecske elhullott vagy áldozásra szánt teteme és egy mésszel teli vödör. Mormolva, énekelve imádkoznak, könyörgő tekintetük kérőn néz ránk. Nagyon közel vannak, és mégis távol. A végzetszerűség érzetét a fejük felett köteleken belógatott tárgyak erősítik, ami azon túl, hogy „installációként” szép, szimbolikus jelentőségű. Egyrészt maguk a tárgyak rituálisak és többféle asszociációt keltő szimbólumok (pl. szőlőfürtök, maszkok, csontok, fekete holló kalitkában), másrészt ez a „függő-díszlet” lezárja, és meg is nyitja a játék terét. A hosszú üvegcső, a különböző vastagságú fémrudak és a nagy réztányér fenyegető súlyosságát enyhíti, hogy egyben zeneeszközök, s ily módon az égiekkel való kommunikáció lehetőségét hordozzák.

Jelenet az előadásból. Jobbra: Kocsis Pál
Jelenet az előadásból. Jobbra: Kocsis Pál

Amint elfoglaltuk a helyünket, egy arany maszkot és a műszak fekete pólóját viselő ember kívülről ránk csukja az ajtót. A tisztuló füstködben lassan mozgásba lendül a történet. A tudást és a halált jelképező fekete madarat az istenek felhúzzák a magasba, az egyik „meddő” nő pedig egy gipszmaszkot kap ugyaninnen, amit rátesz (gyolcs)gyermeke halott arcára. A karvezető (Gyuricza István) ezután Oidipusz (Kocsis Pál) elé járul, aki a nézőtér legfelső sorában ül, a tér egyik sarkában kinevezett „trónján”, mellette a felesége, Iokaszté (Csapó Virág), vele átellenben a sógora, Kreón (Znamenák Isván). De mások is vannak közöttünk: a kar tagjai, akik zenével és énekkel kívülről segítik társaikat, valamint Teiresziasz, a vak jós (Kovács Zsolt), a hírnök (Szula László) és a pásztor (Kelemen József). Mindannyian egy történetben vagyunk tehát, ez pedig nem más, mint az Oidipusz-ügy. A lelátókról nézzük végig a tárgyalást, melyben a kar az égi és földi igazságszolgáltatás képviseletében van jelen, a karvezető a bíró (fején különös fejpánt orvosi lámpával, mikrofonnal és csengettyűvel, nyakában aktatartó mappa), a vádló, a (z ismeretlen) tettes, majd a vádlott Oidipusz király, a többiek tanúk a perben, ahol a bűnösök végül önmaguk felett ítélkeznek, s hajtják végre a büntetést.

Znamenák István és Csapó Virág
Znamenák István és Csapó Virág

Szerepünknek megfelelően alakul a mozgásterünk. A nép helye eleve elrendeltetett; a kar a gödör terében „szabadon” mozoghat; a karvezető számára is szimbolikus az átjárás, noha ruhája megegyezik a kiválasztottak barna-fekete árnyalatú öltözékével, melynek különös ismertetőjegye a tógaszerűen vállra vethető lepel – letekerve szerelmi légyottok szőnyege, de fojtogatásra is alkalmas „fegyver” (jelmeztervező: Remete Kriszta) –, s míg a kar többi tagja csak felénk közvetíti-suttogja vezetőjük refrénszerűen ismételgetett szavait, mondattöredékeit, ő beszéd útján is kommunikál az ügy kulcsszereplőivel, akik a medence körüli páston játsszák el történetüket, majd visszatérnek a helyükre (kivéve Oidipuszt és Kreónt, akik a nyomozás kezdetekor helyet cserélnek, előrevetítve a hatalomátadás sorsszerű folyamatát). A középen elhelyezett gödör egyébként nemcsak a szakralitás tereként funkcionál, hanem a társadalmi hierarchia alsóbb szintjét és a kitaszítottságot is jelzi. Amikor pl. a pásztor nem akarja elárulni a titkát, Oidipusz a ruhájánál fogva belöki a medence fölé, s úgy menekül meg, hogy megkapaszkodik a belógatott hangszerekbe; amikor kitudódik az igazság, Iokaszté királynő ide megy le,  lábaira köti rá a köteleket, majd fejjel lefele húzzák fel a magasba; Oidipusz szintén itt hajtja végre a büntetését, az anyja-felesége arcát takaró szoknya alól elővett aranymaszkkal vakítva meg magát.

Kocsis Pál
Kocsis Pál

Jon Fosse néhány évvel ezelőtt Halál Thébában címmel készített átiratában Szophoklész Oidipusz király és Antigoné című drámáit dolgozta át egy-egy felvonásban, amelyből Rusznyák Gábor ezúttal az első részt állította színpadra. Fosse a minimálisra redukálja az eredeti szöveget, s miközben elhagyja a mitológiai utalásrendszert és a költői képekben burjánzó nyelvet, a lecsupaszított cselekményre irányítja a figyelmet, amely így egy gyilkosság ügyében folytatott nyomozás történeteként tűnik fel. Központozás nélküli, szabad versszerű stílusának meghatározó eleme a forma, melynek legfőbb jegyei az egyszerű, rövid és tényközlő mondatokból álló dialógusépítés, illetve teljes szövegrészek, mondatok, mondatrészek szó szerinti vagy kis eltérésekkel való ismétlése, ami egyrészt többféleképpen értelmezhetővé és nyitottá teszi a megszólalásokat, másrészt a sorokat törő szünetek instrukcióival együtt hullámzó-lüktető ritmust ad a szövegnek. Fosse-nál a szó és a szavak általi kimondás ereje (vs. fecsegés és elhallgatás) legalább annyira hangsúlyos eleme a történetnek, mint amilyen az eredetiben a látás (vs. vakság). Nyelvének retorikája ezért a hallottak-mondottak helyes értelmezésére, vagyis az igazság körüljárására és megtalálására irányuló szándékot képezi le, és állítja a metaforikus szóképiség helyébe. Ennél fogva nem a sors és a végzet akarata, hanem a népnek tett ígéret kötelezi Oidipuszt arra, hogy végére járjon a vérfertőzéssel terhelt bűntény felderítésének, és beteljesítse önmagán saját átkát – amely folyamatot minden egyéni szándékot felülíróan az igazság, mint kimondott szó irányít. („Azt mondom, szavaid / Nem segítenek rajtad / És az én szavaim se…” – mondja Theiresziasz, amikor vonakodik kimondani a jóslatot, majd miután megtette, az annak értelmét felfogni még nem tudó Oidipusztól így búcsúzik:  „Megyek / De itt hagyom szavam / Akit keresel / Itt van.”

Fotó: (A képek forrása: Csiky Gergely Színház)
Fotó: Klencsár Gábor (A képek forrása: Csiky Gergely Színház)

Rusznyák rendezésének titka abban rejlik, hogy miközben ellene megy a fossei szövegnek, többszörösen alá is dolgozik. A minden elemében átgondolt, részleteiben egyszerű, letisztult és pontosan kidolgozott, hermetikusan zárt előadásvilág ugyanis éppen az érzékek útján teremti meg, illetve írja újra azt a kulturális kontextust, amely megidézi ugyan a mítosz eredetét, de a kortalanított múltba helyezve a történéseket el is szakad attól. S ebben nemcsak a vizuális, hanem az akusztikai eszközöknek is nagy szerepe van. A szereplők mindegyikéhez tartozik például valamilyen hangszer (Oidipusz egy fémdobot üt, csontütővel, a hírnök nyakában triangulum látható, Theiresziasz hangvilla segítségével jósol, a pásztor kecskedudán játszik stb.), s a zenélés, valamint a zaj- és zörejkeltés (zene: Rozs Tamás) a köztük lévő kommunikáció ugyanolyan fontos módja, mint a beszéd. Rusznyák értelmezésének középpontjában tehát nem a kimondott szavak ereje áll, hanem az igazságról való beszéd mint a múltban elkövetett bűnökkel való szembenézés illetve a rítus hiánya, amit éppen az előadás szertartásosságának színházi értelemben vett csináltsága hordoz és erősít fel.

Oidipusz utoljára habzsol bele a gondtalan gyönyörök szőlőfürtjébe (melynek mintázott mását a királynő fülbevalóként viseli), s elindul az önvizsgálat útján, hogy felfedje a bűnt, és megszűnjön a népet sújtó átok. Vállalva büntetését, tette felmagasztosul, hiszen ekkor napfény borítja be a tájat, s a szenvedőkre megtisztító eső zuhog a magasból. A záró képben teljesedik ki a hatás: Oidipusz összegyűrt arcú, arany (halotti) maszkjában, szeme helyén szőlőszemekkel, vakon keresi a tekintetünket, s közben hiába hívja leányait. Csak ülünk mozdulatlanul, némán, a nekünk szegezett kérdés terhével: az igazság ismeretében vajon mi vállalnánk-e, hogy ez az ember az apánk?

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Markó Róbert: Kortalan kriminálrituálé 
Ugrai István: A köd eloszlik  
A tükrök letakarva maradtak / Sándor L. István beszélgetése Rusznyák Gáborral
Szűcs Mónika: Megváltani a megváltoztathatatlant
 

Cím:  Oidipusz király,  Szerző:  Szophoklész - Jon Fosse,  Fordító:  Krisár Csilla Mária,  Rendező:  Rusznyák Gábor,  Díszlet:  Fodor Viola,  Jelmez:  Remete Kriszta,  Zene:  Rozs Tamás,  Szereplők:  Kocsis Pál,  Csapó Virág,  Kovács Zsolt,  Znamenák István,  Gyuricza István m.v.,  Szula László,  Kelemen József,  Kar:  Csonka Ibolya, Horváth Zita, Sárközi-Nagy Ilona, Tóth Eleonóra, Némedi Árpád, Nyári Oszkár, Sarkadi Kiss János, Serf Egyed,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott