Álmodozók / Thália Színház, BTF 2010
2010.04.06.

Kockázatos vállalkozás egy film alapján színházi előadást csinálni, pláne ha maga a film is részben a filmről mint művészetről szól. A látvány helyébe ekkor az emberek közti szituációk lépnek, s a néző fő kérdése az lesz: mennyire erősek és teherbíróak ezek a helyzetek? BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

A cselekmény alapja egyszerű: 1968-ban, Párizsban a diáklázadások előestéjén három fiatal, a francia ikerpár, Theo és Isabelle és új barátjuk, az amerikai Matthew beszorulnak a testvérek szüleinek minden középpolgári igényét kiszolgáló lakásába. Nem sokat törődnek a „forradalommal”, legfőbb gondjuk az, hogy részben a zavargások, részben az állami támogatás radikális csökkentése miatt bezárt a Cinématique, a világ filmrajongóinak legendás törzshelye. A maguk kifejezésével élve, mindhárman „filmzabálók”, akiknek a film magát az életet jelenti, vagy még annál is többet. A filmek világában élnek, így aztán mi sem természetesebb, hogy hamarosan elhatározzák, maguk is készítenek néhányat.

Danis Lídia és Szamosi Donáth
Danis Lídia és Szamosi Donáth

Ehhez persze mindenekelőtt a saját életük kínálkozik anyagként. Egy forgatás alatt, amelyben Isabelle szüzességének elvesztése a téma, Matthew és a lány egymásra talál. Aztán kiderül, hogy a lány még szűz volt, azaz hazudott a tervezett film kedvéért. Ettől kezdve a „valóság” és a „film”, vagyis a fikció világa összekeveredik, és kitalált játékaik, a sztárokat utánzó alakoskodásaik közepette maguk a fiatalok sem tudják mindig, hogy éppen melyik területen tartózkodnak. A szerelmi és szexuális dráma feltartóztathatatlanul dübörög előre, hamarosan a fiúk is egymásra találnak, aztán – ismét mi sem természetesebb – kialakul a ménage a trois, amely persze törékenynek bizonyul. Matthew csalódottan – és anyagilag teljesen kifosztva – hagyja el a lakást, a testvérek meg visszatérnek elvesztett és örökké visszavágyott gyermekkorukba: egy régi kisfilmet néznek megbabonázva, amelyen ők futkároznak még gyermekként.  

A Veszedelmes éden, Cocteau híres, Les enfants terribles című regénye – az ismeretebb Vásott kölykök mellett – ezen a címen is megjelent magyarul, és esetünkben ez igen kifejező, nemcsak a film (és darab), illetve regény nyilvánvaló rokonsága miatt. A látott darabban az éden két értelemben is megvalósul, egyrészt mint az üres lakásban folytatott különféle praktikák korlátokat nem ismerő, tökéletesen szabad és szabados színtere, másrészt mint az ikerpár gyermekkorának korszaka, amely örökre elveszettnek tűnik. De mindkét paradicsom veszélyes, a felnőtt a korlátlanság és az erkölcsi törvények részleges hiánya miatt, a másik pedig azért, mert varázsával örökké fogva tartja Theót és Isabelle-t, azaz nem engedi meg számukra, hogy felnőtté váljanak.  Devianciájuk végleges.

Maga a dráma ennek a negatív nevelődésnek a története. De néhány momentumot leszámítva olyan vértelen és előre átlátható helyzetekkel operál, hogy a játék könnyen fullad unalomba. Pontosabban érdektelenségbe. A drámai tét nagyon sovány, a nyelv szerfölött lapos, a dialógustechnika kezdetleges, így aztán nemigen tudjuk felvenni a szereplők diktálta ritmust, vagy előadott – mímelt és valóságos – szenvedélyeiket. Majdnem minden a levegőben lebeg, és a kimondott szavak is a semmibe szállnak, mint a buborék. S marad, mi volt, a puszta lég.

Danis Lídia, Szamosi Donáth és Haumann Máté. Fotó: Kállai-Tóth Anett. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Danis Lídia, Szamosi Donáth és Haumann Máté. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Ha ennyire anémiás a dráma, a színészek óriási súlyt hordanak a vállukon. Különösen akkor, ha ennyire intim, a nézőket testközelbe hozó térben kell szerepelniük. A darabban az amerikai Matthew a naiv, a tapasztalatlan fél, a testvérek már akkor is romlottabbak nála, amikor még nem csináltak semmit. Az amerikai fiú – történjék bármi is – soha nem válik teljes nihilistává vagy antiszociális lénnyé, míg a francia testvérek már a játék kezdetén azoknak tűnnek. Az amatőr színész, Szamosi Donáth kiválasztása Matthew szerepére ebben az értelemben telitalálat. Legalább is látszólag. De a kétségkívül rokonszenves, tiszta tekintetű fiatalember túlságosan civil ahhoz, hogy képes legyen eljátszani azt a bonyolult folyamatot, amelyben az afféle anyuka kedvence Matthew félfelnőtté, vagy romlott és megrontott gyermekké válik. Önmagát adja, ami igen veszélyes dolog, hiszen a színésznek nem saját magát, hanem szerepét kell adnia. Partnerei tapasztalt színészek, és ez meg is látszik a fellépésükön. Haumann Máté kissé szögletes mozgásával, olykor megvillanó tekintetével, felcsattanó hangjával, erőteljes és iskolázott kézjátékával néha egy kegyetlenségre is hajlamos fiók-zsarnokot, máskor féltékeny és duzzogóan szerelmes kamaszt mutat – meggyőzően, de nem túl nagy erővel. Persze valódi szerep hiányában nem egyszerű dolog átütőnek lenni. A premieren számomra Danis Lídia volt a leghitelesebb színész. Szerepe is jobb, gazdagabb, árnyaltabb, mint a fiúké. Sok humorral, öniróniával, drámai erővel ábrázolta a kamasz lány erotikus ébredését, szerepjátszó képességét, manipulatív hajlamát, bizonyos démonikus vonásait. Vakító fogsorával, kátrányfekete hajzuhatagával, koromfeketén izzó szemével Danis Lídia lenyűgöző szépség, de ez a pompa egy érett asszony csábereje. Így olyan aránytalanság alakult ki közte és a két (kis)fiú között, amit nemigen lehetett ellensúlyozni.  

A műsorfüzet(ke) ezt írja: „Az előadás alkotói helyet keresnek a mai kaotikus színházi világban, tartózkodnak a manapság divatos vulgaritástól, intimnek szánt durvaságtól.” Ha ez volt a rendező szándéka, nagyjából sikerrel járt, hiszen – attól eltekintve, hogy nem értem, miért lenne a mai teátrális világ kaotikusabb, mint bármikor máskor – meghökkentően szemérmes, már-már prűd előadást láthattunk.  Ám ahhoz, hogy átéljünk egy erotikus káoszt, vagy a dráma vége felé elhiggyük Isabelle öngyilkossági-gyilkossági szándékát, mégis több nyersességre, szenvedélyre, ha úgy tetszik „vulgaritásra” van szükség. Dicső Dániel rendezése túlságosan is pasztellszínekkel dolgozik, a kontrasztokkal, a drámai helyzetek mélységélességével adós marad.

I’ am spy in the house of love”, énekli a darabban a lemezjátszóból Jim Morrison. Hát igen, tipikus kukucskáló színpadi kémek voltunk ezen az estén, voyeurök a szerelem házában, de amit meglestünk, az messze nem keltett torokszorító izgalmat.


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait  a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Kovács Bálint: Vásott úrfik 
Ugrai István: Csupasz pisztoly 

Cím:  Álmodozók,  Bernardo Bertolucci filmje és Gilbert Adair forgatókönyve alapján írta:  Baráthy György,  Rendező:  Dicső Dániel,  Díszlet:  Kentaur,  Jelmez:  Böcker Titanilla,  A jelmeztervező asszisztense:  Berényi Antónia,  Illusztrációk:  Amaia Míguez Niango,  Vetítés:  ILLUVISION,  Smink, haj:  Győri Erik,  Asszisztens:  Frajt Zsuzsa,  Szereplők:  Danis Lídia,  Haumann Máté,  Szamosi Donáth