Marguerite Duras: Naphosszat a fákon / Csiky Gergely Színház, Kaposvár
2009.11.26.

Amiért mindenki drukkolt, megtörtént: Törőcsik Mari visszajött, látott és győzött. A baj, hogy Anatolij Vasziljev kaposvári rendezése kapcsán más örömteli eseményről nemigen tudunk beszámolni. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Mielőtt valaki félreértené: ez egyáltalán nem kevés, sőt. És mégis: a Magyarországon harmadik alkalommal rendező, Törőcsik Marival negyedszer dolgozó orosz színházi guru, Anatolij Vasziljev embert próbáló feladat elé állítja a kaposvári este minden résztvevőjét – beleértve ebbe a körbe természetesen a nézőket is. A nem mindennapi kihívásnak az egy évvel ezelőtt váratlanul kórházba került Törőcsik hetyke magabiztossággal felel meg, míg a többiek eltérő lelkesedéssel és eredménnyel haladnak az általa kitaposott úton.

Törőcsik Mari
Törőcsik Mari
A regényíróként és színpadi szerzőként egyként termékeny Marguerite Duras maga adaptálta alig hatvanoldalas kisregényét, a Naphosszat a fákon (Des journées entières dans les arbres) címűt színpadra. Az eredetit olvasva ezen nemigen van mit csodálkozni: a prózai szöveg nem más, mint dialógusok és párbeszédnek látszó monológok hosszú sora, s ha első blikkre nem is kiált színpad után, az azért érződik, hogy megfelelő konstellációban a darab a főszereplő anyát játszó színésznő számára igazi jutalomjáték lehet. A színpadi változatot a párizsi Odéon 1965-ben mutatta be a neves francia színházcsináló, Jean-Louis Barrault rendezésében, majd maga az írónő rá alig egy évtizedre filmen is megrendezte (érdekesség, hogy mindkét esetben Barrault felesége, Madeleine Renaud játszotta a főszerepet).

Törőcsik Mari, Kocsis Pál és Gubás Gabi
Törőcsik Mari, Kocsis Pál és Gubás Gabi
Köztudott, hogy Durasnak élethossziglan tartó élményanyagot nyújtott a távol-keleti francia gyarmatokon töltött gyermekkora. A Naphosszat a fákon zsarnoki, mégis esendő ősanyája is az egzotikus gyarmatokról érkezik váratlanul Párizsba. Fiát, Jacques-ot akarja meglátogatni, ám elébb óvatos, majd egyre szókimondóbb beszélgetéseiknek kéretlen fültanúja és kíváncsi résztvevője lesz Marcelle, a fiú barátnője. A dúsgazdag öregasszony kesernyés idegensége és megfoghatatlan magánya idővel mintha átragadna a fiatalokra is: a múlt tükrében lelepleződik jelenlegi életvitelük felszínes, üres mivolta. Hagyományos értelemben vett drámáról nem beszélhetünk, legfeljebb elfojtott érzelmek és eltitkolt emlékek módszeres és melankolikus felszínre hordásáról.

A sok kitérővel feldúsított, áriaszerű monológok, a lényegtelen semmiségekről szövevényesen tudósító dialógusok – és itt már Vasziljev rendezésénél járunk – sokszor nehezen vagy alig követhetők: mintha egy izzadságos munkával feltornyozott kavicshalomban kellene megtalálni egy-két ragyogó gyöngyszemet. Ezek persze csillogásukkal azonnal odavonzzák a még oly megtört tekinteteket is, de annyi biztos, hogy a kétórás első felvonáson érezni leginkább egy határozott dramaturg hiányát.

Gubás Gabi és Törőcsik Mari
Gubás Gabi és Törőcsik Mari
Ebben és a rendező munkatársának hálátlan szerepkörében Kozma Andrást jelöli meg a színlap. Hálátlan, vagy inkább lehetetlen: itt minden színészi vágy és nézői érdek nyilvánvalóan Vasziljev és Törőcsik újbóli találkozásának van alárendelve. Ennek jótékony hatásairól később ejtek szót, most lássuk az árnyoldalakat. Vasziljev rendezői képzeletében a négy színészben gondolkodó kamaradarab sokszereplős monodrámává terebélyesedik – és szűkül. Az anya, életművész fia és annak barátnője, illetve az utóbbi kettő ’munkahelyén’ dolgozó kotnyeles bárpultos között a szinte kényszeres, szűnni nem akaró beszédfolyam révén kifeszülő kapcsolati szálak érdekesek lennének: a múlt el- és kibeszélése által a legerősebb pillanatokban ott a remény, hogy a kilátástalan jelennek (és a természetesen reménytelen jövőnek) van értelme, célja, üzenete.

Törőcsik Mari és Kocsis Pál
Törőcsik Mari és Kocsis Pál
De nem: a monumentális anyafigura körül tébláboló és/vagy lebzselő figurák sajnálatos módon csak keresgélnek, de ritkán találnak. Mégsem gondolom, hogy ez az ő hibájuk volna, hiszen a rendező nem fukarkodott a színészeknek szánt csapdák elhelyezésével. Vasziljev mozgás- és hangtrénert hívott Kaposvárra (Ilja Kozin): Törőcsik kivételével a másik három beszélő egy mesterségesnek és mesterkéltnek ható, nemcsak minden egyes szónak, de azok alkotóelemeinek is önálló értelmet és jelentőséget tulajdonító, kicsavart beszédmódon „kommunikál”. Mintha gondos kezek a felszínen jól formált szavainkat apró darabokra zúzták volna, majd a törmelékekből ismerősségükben is meghökkentő kombinációkat kalapáltak volna ki. A meglepő asszociációkhoz sokszor a zene a kulcs: remek, ahogy Marcelle dalban mondja el az életét, s ahogy az anya fele(se)lget a lány torkából előtörő futamokra.

A szavakból épített útvesztőre rímel a látványért felelős Antal Csaba nagyszabású díszlete. Az emlékezés időtlen tere képződik meg az áttetsző, tükröződő, átvilágítható szürkésfehér falakból emelt konstrukción. A társas magány sivár színterei a kisebb-nagyobb alapterületű, egymásba tűnő helyiségek. A szereplők szabott koreográfia szerint róják szögletes köreiket a falak mentén, melyekre időnként fekete-fehér képek (párizsi mozgó képeslapok) vetülnek, máskor transzparens mivoltuk lesz lényeges. A szerény dramaturgi munkát mintha a Selmeczi György és Kákonyi Árpád kellemes (bár)zenéjét játszó zenekar és a Gemza Péter korrekt koreográfiájára ringatózó párok helyettesítenék: nehezen betölthető funkciójuk alighanem a történettelen történet tagolása.

Gubás Gabi, Nyári Oszkár és Törőcsik Mari. A képek forrása: Csiky Gergely Színház
Gubás Gabi, Nyári Oszkár és Törőcsik Mari (Forrás: Csiky Gergely Színház)
Amivel egyébként a játszó személyeknek is meggyűlik a baja. Kocsis Pál egész lénye mintha berzenkedne a kifacsart, szaggatott beszédmód ellen, miközben a fiúnak az anyával ápolt és alighanem ezerszer átkozott viszonya pontosan megfogalmazott jelenetekben fénylik fel: gyengédség és gyűlölet, kiszolgáltatottság és őrjöngő szeretet között ingadozik a fiú. A barátnő (Gubás Gabi) egy ideig mintha a jellegtelen háttérbe olvadna, de rá kell jönnünk, hogy ez csak álca: kiváló érzékkel, ösztönösen támad, vetődik – és nyer, ha éppen ahhoz van kedve. Nyári Oszkár tenyérbemászó, pofátlan pincére meggyőz, hiszen feldühít.

Ahogy Törőcsik Mari a nyitó képben berobban a színpadra, az komplett manifesztum: ez az ő estéje lesz. És tényleg, kivételes élmény figyelni, ízlelgetni alakításának ezernyi árnyalatát. Az új környezettel (egyben: új világgal) való ismerkedés fáradságát, a fiáról alkotott fiktív kép és a kiábrándító valóság összevetését, a viszonyukba tolakodó ’harmadiknak’, a lánynak a vizsgáztatását, az egymásra torlódó idősíkok közötti cél és vég nélküli bolyongást lenyűgöző összeszedettséggel, irigylésre méltó és fogyni nem akaró energiával mutatja meg. Az előadás több mint három órája alatt Törőcsik gyakorlatilag végig a színen van, de sosem tétlenül. Jelenléte nem pusztán összefogja a sok sebből vérző előadást: irányt szab és értelmet ad a látottaknak. 
Szerző:  Marguerite Duras,  Cím:  Naphosszat a fákon,  Rendező:  Anatolij Vasziljev,  Zene:  Selmeczi György,  Kákonyi Árpád,  Dramaturg, a rendező munkatársa:  Kozma András,  Díszlet, jelmez:  Antal Csaba,  Mozgás és hangtréning:  Ilja Kozin,  Koreográfus:  Gemza Péter,  Szereplők:  Törőcsik Mari,  Kocsis Pál,  Gubás Gabi,  Nyári Oszkár,  Továbbá:  Csapó Virág, Lestyán Luca, Kovács Zsuzsanna, Rácz Panni, Fábián Zsolt, Kőrösi András, Takács Géza, Tóth Géza Bárány Tamás, Farkas Gábor, Kákonyi Árpád, Nagy Zoltán
Megítélt támogatás: 2 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2009)