Az Ensemble Intercontemporaine estje / 35. Korunk Zenéje Fesztivál
2009.09.30.

Kortárszenei koncertre nagyobbára egy zárt és viszonylag könnyen körülhatárolható közönség jár. Tagjai vagy maguk is zeneszerzők (legalábbis foglalkoznak komponálással), vagy zenetudósok, előadók, akik valami miatt különösen vonzódnak a modern zenéhez. MACZKAY GÉZA CIKKE.

S akad továbbá néhány rajongó, főleg rokon vagy szerető.

Az átlag koncertlátogató azonban – aki Mozart, Schumann vagy Csajkovszkij kedvéért gyakran vált jegyet – éppoly kicsi valószínűséggel jelenik meg egy ilyen eseményen, mint egy pőrén Frescobaldi- vagy Machaut-koncerten.

Jérôme Comte
Jérôme Comte
Emiatt aztán előáll az a helyzet, hogy a kortárs szerzők leginkább egymásnak írnak zenét. Magyarországon ez kirívóan így van – vannak azonban szerencsésebb országok, pl. Hollandia, Franciaország, Németország, ahol egyrészt rangos és értékteremtő eseménysorozatok sokasága élteti a mai zenét, másrészt – talán ezeknek is köszönhetően – a műfaj nem annyira népszerűtlen a szélesebb zenehallgatói körökben. Magyarországon is vannak fesztiválok, hamarosan jön a BÖF, az egykor összeszedettebb Filharmónia pedig már 35. alkalommal rendezi meg a Korunk zenéjét.

Mifelénk leginkább a nagy nevekre lehet közönséget bazírozni – ha tehát valami nagy név játszik kortárs zenét, akkor megtelik a koncertterem. Így volt ez szeptember 22-én a Trafóban is: az Ensemble Intercontemporain kedvéért sokan tették magukat próbára. Noha az együttes inkább amolyan fedőnév. Nem hiszem, hogy sokan ismerték a konkrét előadókat – úgy értem, azt az öt embert, aki zenélt –, Boulez vagy Eötvös neve azonban ott lebegett, és ez elégnek bizonyult a telt házhoz.

Magam ama szűk halmaz tagjai közé sorolom magamat, mely „normális” koncertlátogató, de nem ijed meg egyszer-egyszer belekóstolni nem megszokott műfajok és korok zenéjébe. Így jutok el olykor jazzkoncertre és így veszek részt kortárs hangversenyen időnként. Vagyis eredeti tételmondataimnál maradva: ezeket a zenéket nem direkt nekem írják – de nyitva a fülem, ha van mire. Az ilyen fogyasztónak rendkívül hasznos kapaszkodó a műsorfüzet. Azt is mondhatnám, nagy felelősség, egy jól megírt szöveg már félsiker. A mostani koncerthez elég bőséges az anyag, melyet a Filharmónia műsorfüzete kínál – csak épp nem mindig informatív. Magyarországi bemutató ide, ősbemutató oda: ha az egyes művekről nincs szó, a szerzőnek pedig épp másik arca emeltetik ki, mint amire példát hallunk, az félrevezető.

Jeanne-Marie Conquer
Jeanne-Marie Conquer
Gérard Grisey esetében pl. a spektrális zenéről esik szó, ám a kifejezés sajnos nincs elmagyarázva (a most elhangzott mű hazai bemutatójára egyébként a szerző halála után tizenegy évvel kerülhetett sor). Így az avatatlan hallgató egy klarinétossal találja szemben magát – aki elkápráztatja. Nem tudom, ez mennyiben Grisey érdeme és mennyiben Jérôme Comte-é, aki az egész este legnagyobb élménye volt: rettenetesen érti a modernet, különlegesen ismeri és szereti hangszerét – és nehézség nélkül képzeljük el, hogy Mozart Klarinétötösében is éppily meggyőző teljesítményt nyújtana (mint pl. Benny Goodman). A darab pedig bőséges lehetőséget kínál számára, hogy mindent megmutasson, amit a klarinét tud. Charme a mű címe, ami ezek alapján találónak tűnik.

Jeanne-Marie Conquer hegedüléséről nem mondanám ugyanezt. Nemcsak azért, mert egész lénye, kisugárzása feszélyező, hanem mert hiába nehéz a szólam, valahogy azt éreztem rajta, ezt lehetne jobban. És nem érzem, hogy vele szeretném meghallgatni, mondjuk Brahms valamely szonátáját. Különösen a vonókezelése zavart, egyetlen egészségesen meghúzott hangot se hallottam tőle a koncert záródarabjáig – és kétlem, hogy erről a művek tehetnének. Tristan Murail Körkörös romok (Les ruines circulaires) című műve szintén érdekes, noha nem olyan bonyolult, mint ahogy szerzője leírja. A két hangszer – a hegedű és a klarinét – imitálja, kergeti egymást, hol egyik, hol másik áll elő új ötletekkel – miközben mindkettő megmarad önmagának. Vannak persze negyedhangok (vagy szándékosan másképp intonált – tehát koszos – prímek?), és dallamok helyett inkább gesztusokról beszélhetünk, de nem kell a bőrt lekaparni az arcunkról, a darab elsőre is befogadható.

François Narboniról kimerítő életrajzot kapunk írásban – élőben pedig egy ősbemutatót. A darab szintén érdekes, helyenként izgalmas, utóbb azonban már hosszúnak, túlírtnak tűnik. Vagy csak fáradok. A három zenész (az előbbi kettő, plusz Benny Sluchin harsonán) háromszöget alkot. Aki középen ül, az a főnök: az elején a klarinétos, később (egy helycsere után) a pozanos, majd a hegedűs. A darab egy (ha jól hallom) C hangot jár körül. A klarinét umcaccájára indulnak el a többiek, időnként polimetrikusan, de valahogy visszatalálva egymáshoz. A klarinét időnként önmagával is két szólamot alkot, technikailag ez igazán bravúros, s zeneileg is érdekes. A harsona alapja kissé más jellegű, egyre bővül, majd visszaszűkül, a képlet mégis ugyanaz. A hegedűs rész aztán kellően ellaposodik. Itt azt érzem, a harsonás egy kicsit többet gigszerezik, mint ami a kottában van, de lehet, hogy fordítva.  A szerző nagy tapsot kap, jöhet a szünet.

Eric Maria Couturier
Eric Maria Couturier
Utána pedig Eötvös két nem annyira mai darabja. Az első – Music for New York – 1971-es eredetű gépzene, melyhez két Dés adott újabb rétegeket 2001-ben, most pedig három zenész (a klarinét, a harsona és az ütős, akit Michel Ceruttinak hívnak) teszi élővé. Eötvös kiválóan érzékelteti a nagyváros multikultiját, egy-egy jelzés is elég neki – a darab élvezetes, magával ragadó, elgondolkodtató, a zenészek igen jók, és a Trafó is jól szól, úgy értem, a hangosítás. Egy ilyen koncertnél ez nagyon nem mindegy. 

Az est fő műve alighanem a záró szám, melyben öt zenész működik közre a rögzített bejátszáson kívül (Eric Maria Couturier csellózik, állva). Eötvös 1981-es Intervalles/Intérieurs-e hangzik el. Érezni, hogy a zenészek kitesznek magukért, a két vonós egy ízben olyan unisonót produkál lehetetlennek hangzó helyzetben, mintha Haydnt játszanának; az ütős (ezúttal kolompokon) egész lényéből süt a koncentráció, számol, beint. Csak a két fúvóst nem zavarja semmi – a harsonás továbbra is svindlizget, a klarinét továbbra is rendíthetetlenül profi. Én pedig várom, hogy a darab végre megszólítson, de ezúttal a hosszú leírás se segít: lebegést fizikaórán is lehet szimulálni, itt meg mintha nem hallanám még azt se. Arra gondolok, talán ezek azok a bizonyos meghaladott művek, melyek mérföldkövek a szerző életművében, és melyeknél sokkal érdekesebbeket írt azóta. A mű elmegy felettem: ezt nem nekem írták. De tudom, hogy a teremben sokan vannak, akik nem így éreznek – és ez valamelyest megnyugtat.

Vö. Kovács Sándor: Zene feketében 
Lorenz Péter: A kortárs zene bábái

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Trafó,  Időpont:  2009. szeptember 22.
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2009)