A Zempléni Fesztivál 2009 nyitóhangversenye
2009.08.11.

Sokféleképpen befolyásolhatja az időjárás egy szabadtéri hangverseny kimenetelét. A 18. Zempléni Fesztivál nyitókoncertjén az eső nem esett ugyan, a szél viszont annál inkább fújt. Ezt nemcsak a hulló kottalapokon vehettük észre. MACZKAY GÉZA CIKKE.

Mert aki szelet vet, az vihart arat. Stephen d’Agostino, a Rádiózenekar (legyen: MR Szimfonikusok) friss vezető karmestere pedig szeles természetűnek, rapszodikus alkatú zenésznek tűnik. Már Bartók Magyar képeiben így éreztem. A mű előadása csodaszép klarinétszólóval indult, de már az első sor frazeálásában kitűnt: az egyéni előadásmód ezúttal az egyéni kottaértelmezést jelenti. A népdalszerű dallam minden egyes sorvégződését – a záró, éles ritmust – ugyanis huszárosan szétválasztották és kiemelték a zenészek – nyilván mert a karmester így kérte. A klarinét hangminőségét nem mindenki érte el – az oboa kimondottan haloványan szólt, de ezt ekkor még a szabadtéri, szeles akusztikára fogtam. A Medvetánc sodró lendületéből így is hiányoltam a részleteket, melyek a tétel humorát adják. Az Elégiában viszont meseszépen szóltak a mélyvonósok – és ismét a klarinét. A Kicsit ázottan – a részletek hiányából, illetve a nem mindig kellő szólamarányokból adódóan – kifejezetten humortalanul szólalt meg. Mert hiába röffen egyet a tuba, ha nem tudjuk, mire válaszol. Egyes szólamok teljesen eltűntek – időnként a hegedűk, máskor a fafúvók. Zongorán előadva a tétel (Három burlesque No.2.) akkor lesz jó, ha a zongora több hangszer színét képes visszaadni. Zenekaron valahogy épp ellenkezőleg: Bartók hangszerelése önmagáért beszél, tehát épp arra érdemes figyelni, hogy a zenekar egy hangszerként szólaljon meg. Ez most nem sikerült. A Kanásztánc persze sikert aratott, összességében mégis kissé lapos Magyar képeket kaptunk.

 

Stephen D'Agostino
Stephen D'Agostino

A szelesség Mendelssohn Hegedűversenyében lett úrrá a karmesteren. Nagy kár: Li Qi, a tavalyi Crescendo Nyári Művészeti Akadémia ifjú felfedezettje ugyanis egész másképp gondolta el a versenyművet, mint a kísérő zenekar vezetője. A kínai szólista játékában és hangerejében ugyan sikerrel kereshetnénk a kiforratlanságokat, mégis figyelemreméltóan érett zenészre vall az az egységesen nyugodt, minden tizenhatodra atyai gonddal ügyelő – és igencsak jól intonáló – előadásmód, mely játékából sugárzott. És ha nem is kiabálta túl a zenekart, akkor is hallható maradt, amikor a zenekar fölébe kerekedett; ez pedig hangminőség és „művészi jelenlét” kérdése. D’Agostino azonban az első taktustól gyorsabb, hektikusabb Mendelssohnt képzelt el – vagy másképp szólva: izgulékonyabb lényét se Mendelssohn, se Li Qi kedvéért nem volt hajlandó zárójelbe tenni. Az első tétel még hozott is némi érdekeset ennek kapcsán, de aztán unalmassá vált ez a kettősség. Érdekes, a harmadik tétel elején viszont több ütemen keresztül lemaradt a zenekar – mégis a szólista hallatszott nyugodtabbnak. Kiemelném még a második tétel elejének attacca fagottszólóját: egyetlen hangon ilyen pompás színgazdagságot fújni szép teljesítmény.

 

A mű végén Li Qi tehát joggal kapott nagyobb tapsot, mint a karmester, s nemcsak a „hazai pálya előnye” miatt (a hegedűművész a Crescendóban idén tanít, lelkes növendékei és a nyári akadémián szép számban részt vevőhonfitársai már első színpadra lépésekor lelkesen kiabáltak).

 

Egyetlen közbevetett megjegyzés erejéig a beszédekre is kitérnék. Noha Hörcsik Richárd polgármester ünnepi beszéde kerek volt, valaki szólhatott volna neki, hogy idén Mendelssohn-bicentenárium van. Annál is inkább, mivel az 500 éve született Kálvin – aki a megnyitó fókuszában állt – és a 200 éve született Mendelssohn között nem is oly nehéz kapcsolódási pontot találni.

 

Li Qi
Li Qi

Dvořák viszont „saját jogán” került a műsorba, 8. szimfóniájával, melynek előadása sokat javított az est végső megítélésén. Itt több olyan részletet is ki lehet emelni, mely igazi élményt nyújtott. Érdekes módon elsősorban a mű nagy nyugvópontjai. Ilyenek híján az első tétel még kevésbé tetszett, a szólamaránytalanság nem változott az első részhez képest. Időnként úgy tűnt, ha részleteiben – mondjuk 8-16 ütemnyi egységekben – hallanám, még tetszene is, csak ezek a foltok nem álltak össze egésszé. Mégis felszabadultabb volt az interpretáció, talán az ezúttal kotta nélkül vezénylő karmesternek is köszönhetően. A második tételben már a játékosság sem maradt el (itt csak a koncertmester szólója hangzott idegesítően túlvibráltnak, illetve az – olykor valóban szólisztikus helyzetű – üstdob kissé túl keménynek és hangosnak).

 

A harmadik tétel - finom keringője ellenére - zavaróan slendriánra sikeredett a trió eltolt hangsúlyokkal dolgozó osztinátója, a hatnyolcad negyedik ütésére eső hangsúlyok alig-alig hallatszottak. A negyedik tétel előadása – a kissé hamiskás trombitafanfár ellenére – végre méltó volt a zenekarhoz, amely heteken át képes világszínvonalon játszani Wagnert. Különösen a kóda előtti nagy és széles megnyugvás, illetve a kóda elsöprő ereje, izgalmasan változó metruma tűnt rendkívül kidolgozottnak. A könnyen kiérdemelt ráadás aztán szépen tükrözte mindazokat az erényeket és árnyoldalakat, amelyeket eddig is elemeztem. Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya úgy van megírva, hogy ha megszólal, sziporkázó sikerdarab szólaljon meg. Igazán azonban akkor az, ha a zenekar egyetlen – sokszínű – hangszerként seper rajta végig. A sikerdarab megszólalt, de a megszólaltató hangszeren van még mit finomítani.



Vö. DNI: Zempléni napló - Első nap 

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Rákóczi-vár, Sárospatak,  Időpont:  2009. augusztus 7.
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Zempléni Fesztivál 2009 megrendezésére (2008)