Ferenc Judit: Különös ajándék / Vajdasági Tanyaszínház 2009, Kisvárda 2010
2009.08.04.

Azt kérdezik tőlem a barátaim, mit gondolok az előadásról. Érzem, és aztán kiderül, hogy nem vagyok paranoiás, hogy inkább az érdekli őket, mit értettem belőle. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Vagyis hogy én, a Pesten élő, Szolnokon született magyar állampolgár, akinek csak ’anyaországiként’ vannak déli élményei, mit gondolok arról az előadásról, ami nagyon oda készült, ami közösségspecifikus, ami tényleg róluk, nekik szól. A barátaim a Vajdaságból nem vizsgáztatnak, hogy értettem-e a szerb szövegrészeket (egyébként nem), vagy hogy meg tudtam-e fejteni a szürreálisan belépő, fehér inges, piros nyakkendős, egyensapkás alakokat (egyébként igen – és milyen bizarr az élet: aznap délután valamelyik szerb adón épp a Tito és ént adták). Ők arra kíváncsiak, nekem mi a véleményem a produkcióról, hogyan érintett meg színházilag és érzelmileg. Ha ők megtisztelnek a nyitottsággal, nekem is őszintének kell lennem. Amit láttam, az a nagy játszói energiák ellenére is egy kimaradt lehetőség. Egy enigmatikus, inkább szocio-vígjátéki szövegből létrehozott, külsődleges eszközökkel egyszerre bohózattá laposított és kvázi-politikai színházzá dúsított előadás.

Jelenetképek
Jelenetképek
A kérdés, amit a szerző és rendező más-más arányban, de mégiscsak együtt boncolgat, igen messze áll az ekhós traktoros hangulatba leginkább passzoló könnyed vásári komédiától. (Igaz, messze állt már attól az ugyanitt bemutatott Hegedűs a háztetőn és A Pál utcai fiúk is.) Tematikáját tekintve az utóbbi évek legfontosabb vajdasági premierje lehetett volna a Különös ajándék, amelynek első változata a hagyományos, évad eleji újvidéki színházi drámaíróversenyre készült. Ha hasonlítani kellene valamihez, akkor leginkább azt mondanám, olyan, mintha Parti Nagy Lajos Mauzóleumát keresztezték volna Mohácsiék és a Krétakör kor-/kórképeivel. Ezeken persze lehet nevetni, de az a gúny és a szatíra megértő-maró röhögése, nem pedig a bohózat kacagása, mint ahogy itt látszik-hallatszik. Hardcore helyett light.

Adott egy körfolyosós ház, lakóiról komoly pszichológiai és szociológiai tanulmányokat lehetne írni: mindegyikük klinikai eset. Időtlen idők óta egymás előtt/mellett élik hétköznapjaikat és ünnepeiket, titkaik nincsenek, mert bár igyekeznek megjátszani magukat, mindenki tökéletesen tisztában van a másik életének fecsegő felszínével és szunnyadó mélyével is. A karaktertípusok, kétség nem fér hozzá, életszagúak, ismerősek. Van itt egykori párttitkár (feleségével és fiával), valamikori belügyis (szintén fiúgyerekkel, aki női ruhában magát inkább Ernaként, mint az anyakönyvbe bejegyzett Ernőként határozza meg). Vannak a talán pedagógusból, mindenesetre értelmiségiből nyugdíjazott egyedülálló nők, Gertrúd és Tereza, tinédzser huligánbanda (Petié) és százéves asszony (Imre néni). Van még tetőlakó (Tibi) , gyereket a semmi és a bizonytalan hátterére is rakásra szülő nő (Etuka), háborúk kettétörte életű történelemtanár (Jovica) és postás (Mile). Az utóbbi két karakter szerb, a többiek magyarok, de a sorsok egybeolvadnak a népek e furcsa, belvárosi olvasztótégelyében.

A szokásos kerékvágásban zajlik a nap. Erna-Ernőt kergetik, Janikát meg piszkálják Petiék. Zimonyi és Kovács sörözésből politizálásra illetve vélt és valós sérelmek rutinszerű felhánytorgatására vált, a postás pénzt nem hoz (már megint). Terike életét Mile megjelenésével a remény pillanatai aranyozzák be (ez kölcsönös). Etuka tolja a babakocsit és csak mondja, mondja mantraszerűen azt, amit tegnap is és holnap is fog. Imre néni ül a gangon, minden élettapasztalata a rögvalósághoz köti, Tibi pedig a parabola-antenna mellől, miután sikerült a lakók kérésére a megfelelő pozíciót elfoglalnia a Kívánságkosár ideális vételéhez, irreális-meseszerű figuraként tudósítja őt arról, milyen a város fölülről. A házban sivárság, teljes lelki, szellemi és nyelvi amortizáció, a házon kívül – elképzelt vagy létező, mindegy is, de – boldogság és költészet.

Kiről többet tudunk, kiről jóval – aránytalanul! – kevesebbet. Az ex-apparatcsikok egyszerűek, mint az ék. Dicső önhatalmuk vágya élteti őket, a tenyeres-talpas sültparasztokat, akik a boldog békeidők rendszerellenes egyéneit – ha akadtak ilyenek – nem szép szóval, de kemény pofonokkal térítették a jó útra. Mivel nyugdíjba vonultak – és nemcsak ők, hanem az egész csiricsárén öltözött ház hangsúlyozottan a nyugdíjat meg a segélyt várja –, a rezsim is demokratikussá lett, hatalmi pozíciójuk a családon belülre korlátozódott, ahol aztán az erőszaktól sem riadnak vissza. De ne tessék komolyan venni, nincs itt balladai hangulat a műfaji megjelölés ellenére sem, jól el van ez viccölködve. A melegkérdés is. A szociális helyzet is. A háború életeket kisiklasztó utóhatása is. Néha burleszkszerűen rohangálósra (felfedezés: a rohangászás ritmusához remekül passzol a kóló), többnyire térdcsapkodós-röhögtetősre vett helyzetekben, azonban – muszáj ismételni magam – szatíra, gúny nélkül, mert a szembesítés lehetőségét fel sem ajánlva kizárólag a szórakoztatás a cél. Ennek pedig az a következménye, hogy hiába a totális őrületet pregnánsan sűrítő képek, a kis pionírok kivágott jugoszláv címerrel és jugoszláv zászlókkal a kézben énekelt békeidőbeli Jugoslavijoja, a haza szépségének és szeretetének dala, aminek ritmusát egy idő után bakancsos lábak verik, vagy a Mesecina magától értetődő átmenete az Árva kalászba. Mert az „itt nincs jövő, menjél egy Magyarba, Amerikába, olyanok maradtak itt, mint az apád”, a „77-ben a marsallnak a fekete hattyú halált táncoltam”, a „meddig játsszuk még, hogy nem valljuk be, hogy az Ernő buzi”, „nincsenek új gyerekek”, „nem veszed észre, hogy ismétled magad” mondatok elszállnak az éjszakába, és néző az egyetlen tragikus pillanaton, a mindent meg- és túlélt, épp 100 éves Imre néni halálának hírén meg sem döbbenve tiszta szívből nevet. (Más kérdés, ha egy karakter végig színpadon van, és az után távozik el lepihenni, hogy közli, itt senki sem boldog, de ő jól élt, igazán nem meglepetés, ha a születésnapi ünnepségnek kellős közepén veszik észre, hogy nincs jelen, majd halottan találják a lakásában!)

A képek forrása: Vajdasági Tanyaszínház
A képek forrása: Vajdasági Tanyaszínház
Bízom benne, hogy a feltett kérdései miatt a Különös történet képes lesz túlélni a tanyaszínházi produkciók egynyáriságát, és erős dramaturgiai beavatkozással, a darabbeli figurák élettörténeteinek arányba hozásával (Etuka, Ernő-Erna, Janika, Tereza, Gertrúd „regényének” megírásával), a típuskarakterek árnyalásával-mélyítésével, erő helyett ívvel játszva, az üresjáratok kiiktatásával (gondolok itt különösen az elnyújtott születésnapi ünnepségre) bevállalja a kőkeményen belemenős politikusságot. És így talán megkockáztatja a felszínkapargatás helyett a látszólag behegedt, de a var alatt gennyedző sebek feltépését, mert csak az indíthatja el a tisztulást és a gyógyulást. Különben ugyanoda jutunk, ahonnan az egész kezdődött, és a történelemmel együtt ismételjük magunkat. Pedig/mert a húszas éveik eleje-közepét épp csak megkezdő fiatalok, a játszók, a régi erkölcsöket (erkölcstelenségeket) tekintve intakt generáció, és jogában áll megkérdőjelezni az elődöket. Vagy csak én vagyok idealista?

Szerző: Papp Tímea
Szerző:  Ferenc Judit,  Cím:  Különös történet,  Rendező:  Puskás Zoltán,  Dramaturg:  Gyarmati Kata,  Díszlet:  Szabó Attila,  Jelmez:  Puskás Zoltán,  Szereplők:  Baráth Attila, Bende Sándor, Buza Ákos, Csíki Zsolt, Crnkovity Gabriella, Czumbil Orsolya, Gombos Dániel, Hajdú Tamás, Hegedűs Anikó, Huszta Dániel, Kovács V. Sára, Mácsai Endre, Pámer Csilla, Pongó Gábor, Raffai Ágnes, Soltis Lehel
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Tanyaszínháznak a darab szabadtéri bemutatására (2009)
További támogatás: 13 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválja megrendezésére (2010)