Balázs Béla 2009 – A láttató ember / Ráday Könyvesház
2009.07.05.

A Közös Nevező Társulás a Könyvhéthez igazodva tartott eszmecserét Balázs Béla halálának hatvanadik évfordulója kapcsán. A négy előadás a „láttató ember” munkásságát tekintette át, különös figyelmet fordítva a politika és az életmű összefüggéseire. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

Balázs Béla (Forrás: mek.oszk.hu)
Balázs Béla (Forrás: mek.oszk.hu)
A Ráday Könyvesházban megtartott ismeretterjesztő előadás a második volt a sorban, melyet a Közös Nevező Társulás Balázs Bélára emlékezve szervezett. Az első, multimédiás összejövetelt májusban tartották az Uránia Filmszínházban, színészek közreműködésével.

Az első résztvevő, Lenkei Júlia előadásában az író, rendező és filmesztéta Balázs Béla utóéletére koncentrált. Mint kifejtette, az örökségben vannak közismert művek, adaptációk (A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára vagy a Balázs Béla írásából készült, Rózsa János rendezte film, az Álmodó ifjúság), de komoly adósságaink is vannak a művésszel szemben: hiányzik például a munkásság kritikai kiadása, vagy legalábbis egy „összes művek” sorozat. A magyar restanciákkal szemben a németek helyén kezelik Balázs Béla jelentőségét, aki 1926–1930 között Berlinben élt és dolgozott, többek között Erwin Piscator, Georg Wilhelm Pabst vagy Leni Riefenstahl közvetlen munkatársaként.

Mint azt az előadó kifejtette, Balázs Béla világhírű ugyan, de a magyar recepcióval mégiscsak bajok vannak, melynek okai a művész személyiségjegyeire is visszavezethetők: kevés olyan extrém módon nárcisztikus, konfrontatív, siránkozó alkatot tart számon a filmtörténet, mint a „láttató ember”. Lenkei szerint Balázs Béla mindig is „nagyobb erők játékszere volt”, ezzel is összefüggésben állhat, hogy az életművet aránytalanul dolgozta fel az utókor: az első magyar korszak (a Tanácsköztársaság bukásáig) viszonylag részletes; a bécsi és a berlini éra szintén, de a moszkvai emigráció éveivel kapcsolatban vannak adósságaink, a hazatérés (1945 – 1949) utáni recepció pedig egyenesen hálátlan.


Ugyanez a hangsúlyeltolódás jellemzi az életművet műfaji szempontból: a drámákról értő elemzések láttak napvilágot, de a Nyugatos költőt alig ismeri valaki. Filmtörténeti, filmesztétikai munkái viszonylag részletesen elemzettek, és főként két szempont alapján tekintik át az életművet: a nő és a mese visszatérő motívumát vizsgálják. Az előbbit Lenkei kissé ízléstelennek tartja, elmondása szerint szinte minden tanulmány megemlíti, hogy Balázs falta a szebbik nemet, az utóbbi szempontot azonban gyümölcsözőnek találja, szerinte vezethet új felfedezésekhez, teóriákhoz, ha a mese motívuma felől újravizsgáljuk Balázs munkásságát.

A második előadó, a moderátorként is közreműködő Kőháti Zsolt Lukács György és Balázs Béla kapcsolatát tanulmányozta eszmefuttatásában. Áttekintette a két életművet abból a szempontból, hogy milyen közös vagy egymásra ható motívumok, teóriák bukkantak fel kettőjük pályáján. Kimutatta, hogy ezek a szempontok (a teljesség igénye nélkül: a halálesztétika, az identitástudat vagy a mozgókép jelentősége) miként befolyásolták egymást, vagy miben tértek el a másiktól.

Bárdos Judit Balázs és Eisenstein termékeny művészi viszonyát vizsgálta. Az 1926-ban Berlinben megismerkedő művészek között sokáig érdemi vita folyt szakmai kérdésekben (formalista szemléletük elkülönítette őket a kommunista ideológiát közvetítő realizmus képviselőitől, később azonban egymástól is elszigetelődtek).

Első érdemi eszmecseréjük az operatőr stábban betöltött szerepét érintette. Balázs alkotó művésznek tartja az operatőrt, és példaként a Patyomkin páncélos egyik jelenetét hozza fel, mely az ő képalkotásnak köszönhetően telik meg művészi tartalommal. Eisensteint ez nem hatja meg, és azt válaszolja, hogy Balázs túldimenzionálja az operatőr szerepét, szerinte egy stábban a kollektivitás a lényeg: mindenki kiveszi a részét abból, ami végül a vásznon látható. A kapcsolat a harmincas évektől megszakad – Balázs hiába irkál az orosz rendezőnek, az nem reagál, az életművük alakulása azonban párhuzamos. Mindkettejüknek védekezniük kell formalista elveik miatt: Eisenstein esetében betiltja, majd bezúzatja a kultúrpolitika a Bezsin rétje című filmet, és Balázsnak is magyarázkodnia kell A film szelleme című könyve miatt.

Patyomkin páncélos - jelenetkép
Patyomkin páncélos - jelenetkép
Az utolsó előadó, Schiller Erzsébet a „túlélés” szempontjából tekintette át az életművet –szinte csupa olyan alkotást érintett, amelyek valamilyen oknak köszönhetően nem születtek meg. Ez hol a tényleges túlélést jelentette Balázs Béla számára (például az Ég a Tisza című film, mely Illés Béla regényéből készült volna a Kun Béla-frakció szája íze szerint), hol pedig az egzisztenciálisat. A szovjet évek alatt született meg a Karl Brunner című film, melyet Lukács György csak a „vörös giccsként” aposztrofált, és amely egy berlini kommunista mama és kisfia története, aki gyerektársaival veszi ki a részét az illegális mozgalomból, többek között úgy, hogy kisinas lesz egy arisztokratánál. Erről a sztoriról Balázs végtelen mennyiségű bőrt húzott le (az egykori szovjet területeken ma is elsősorban ifjúsági íróként tartják számon). Ebből írta aztán például a magyarul is megjelent Karcsi-regényeket (Karcsi kalandjai, Mikor Karcsiból Károly lett).

Esemény:  Balázs Béla szimpózium,  Helyszín:  Ráday Könyvesház, Budapest,  Időpont:  2009. június 4.
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A Ráday Könyvesháznak Balázs Béla multikulturális életművének bemutatása címmel országos és nemzetközi programsorozat megvalósítására (2009)