Closer To Curtis, De Staat / Nincs Lehetetlen - Holland kultfeszt
2009.04.27.

Első hallásra - és látatlanban - morbid ötletnek tűnik egy az egyben, hangról hangra lemásolni egy régmúlt produkciót – de el kell ismerni: a gesztus olykor értékelhető. S persze az sem mindegy, hogy az elszánt tribute-zenekar mit is akar felidézni a közönség lelkében. MINEK KRITIKÁJA.

Closer To Curtis
Closer To Curtis
Márpedig a holland Closer To Curtis zenekar semmi mást nem tűzött ki célul, mint „élethűen” eljátszani a hetvenes évek végének legendás, korát megelőző, minden ízében zseniális, stb. stb. (a szerző szent meggyőződése szerint e jelzők, minden bombasztikusságuk dacára, tényleg közel járnak a valósághoz) zenekara, a Joy Division szerzeményeit. Mindehhez az kínált apropót, hogy Anton Corbijn, a szintúgy hírneves holland fotográfus és kliprendező, a szcéna avatott ismerője és megörökítője 2007-ben egészen kiváló filmet készített a tragikus sorsú Ian Curtis-ről, a JD egykor általa is rajongva tisztelt frontemberéről, s ezzel ismét - amúgy teljességgel megérdemelt - reflektorfénybe állította a valaha volt brit kvartett korszakos produkcióját. A négy holland (Erny Green – ének, Joris van Grunsven – gitár, billentyűsök, Joost Kuier – basszusgitár, Gerald Roerdinkveldboom – dob) eredetileg egy alkalmi fesztiválprodukció erejéig állt össze, ám a jelentős siker további együttműködésre bírta őket: Budapestre például Corbijn speciális filmvetítésben, közönségtalálkozóban és kiállítási megnyitóban kulmináló jelenléte vonzotta őket. És meg kell hagyni, előadásuk tökéletesen megérte a figyelmet: bő egyórás, szinte felhőtlen szórakozást szereztek mindazoknak, akik nagyjából amúgy is betéve ismerik a Joy Division repertoárját – ők most anélkül hallgathatták vissza (csaknem eredeti minőségben!) kedvenc dalaikat, hogy feltették volna a lemezt a lejátszóra.

Az énekes fizimiskáját nem kevernénk össze választott idoljával, de hangja megtévesztésig olyan, mint Curtisé – sőt, néha még az ő, egy fuldokló kétségbeesett kapálózását idéző kéz- és lábmunkáját is le tudja követni (bár a recenzens kissé cinikus prognózisának dacára az élethű epilepsziás rohamot ezúttal megúsztuk). Az már csak magától értetődő, hogy a többi zenész is ragaszkodik a teljes történeti precizitáshoz, és ugyanabban a megszentelt, egykoron lemezen is rögzített formában adják elő a dalokat (meglehetősen mókás, hogy egy tribute-zenekar élő fellépés alkalmával általában a feldolgozott zenék kanonizált verzióját játssza – míg azok a pódiumon általában sokkal szabadabban bántak saját nyersanyagukkal). És persze sorra megkapjuk az összes underground slágert: a Dead Souls-szal indítanak, és jönnek sorra a két JD-album (Unknown Pleasures, Closer) dalai, meg korábbi-későbbi kislemez-”slágerek”: a végén persze a Love Will Tear Us Apart és Atmosphere, ezek nélkül nincs, nem lehet valamirevaló Joy Division tribute-koncert (az utóbbihoz pl. maga Corbijn készített posztumusz videót, már a nyolcvanas években...).

De Staat
De Staat

A De Staat már egészen más kategória: saját számokat játszanak, nem csupán egy alkalomra gyűltek össze: az öt zenész holland szinten már sztárnak számít, s némi szerencse és kis kezdőlökés árán a nemzetközi sikert sem ússzák majd meg. Első hallásra (amúgy holland zenészeknél korántsem oly szokatlan módon) a blues, pontosabban a blues alapú kemény rock erőteljes hatása tűnik fel – az első két szám kis túlzással akár a korai Danzig-lemezekre is felfért volna, habár Torre Florim énekes-gitáros tartózkodik a farkasüvöltés-szerű hangoktól, s nincs werwolf jellegű pofaszakálla sem. Amúgy a hollandok telivér, de már „kiszellőztetett” garázsrockot játszanak, amelyben jó ízléssel keverednek a reciklálásra ítélt stíluselemek - a hetvenes évek amcsi rockzenéjétől a kilencvenes évtized kiérdemesült britpopjáig. Mindez így leírva tán még nem is oly bizalomgerjesztő, de a zenekar tökéletesen „mozogja le” és játssza be a színpadot – az pedig már magától értetődő, milyen perfekt összhangban szólal meg az egész produkció. Meglehet, sok forradalmi elem nincs a De Staat muzsikájában (dejszen maga a rockzene is egy meglehetősen konzervatív műfaj...), de arra tökéletesen alkalmas, hogy egy-két felhőtlen órát szerezzen mindazoknak, akik szerint egy este csak akkor tökéletes, ha megkoronázza a síró gitárok hangja.   

 

Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Szerző: minek
Helyszín:  A38 hajó ,  Időpont:  2009. április 23.