A Nigel Kennedy Kvintett koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.08.

Ki gondolná, hogy Nigel Kennedy 53 éves? A Brightonban született hegedűvirtuóz energikus, fiatalos, érdekes, ám olykor – éppen nyughatatlanságának és kísérletező kedvének is betudhatóan - idegesítő jazz koncertet adott a Müpában. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Nigel Kennedy
Nigel Kennedy
Nigel Kennedy megítélése komolyzenészként sem akadálymentes. A kritikusok többsége - elismerve tehetségét - kifejezi aggályait: Bachot ugyanúgy játszik, mint Beethovent, túl sok a játékában a magamutogatás, a kottától nem csak eltér, de egyenesen át is ír tételeket. Érdekes, hogy éppen az, amit fogyatékosságaként szoktak felemlegetni, teszi őt jazz játszására alkalmassá: nonkonform játéka, szédületes technikája, fantáziája, megállíthatatlan lendülete, a nagy művekbe oda nem illő zamatokat keverő indulata. Ugyanakkor alkalmazkodó készségének fogyatéka hátránynak is számítható egy olyan együttműködésre alapított műfajnál, mint amilyen a jazz, pontosabban a jazzkvintett-játék.

Kennedy jazz hegedülésére alapvetően jellemző, hogy alig használ klasszikus hegedűhangot. A hangszere természetesen nem egy Guarneri volt, hanem egy kierősített elektromos hegedű, ami számos torzítóhoz és pedálhoz csatlakozott. Kennedy előszeretettel használta a waw pedált ugyanúgy, mint a rettenetes metálos torzítót. A kvintettnek mintha nem is hegedűse, hanem sokkal inkább szólógitárosa lett volna. Tagadhatatlan viszont, hogy játéka a gitárvirtuózok játéka fölé emelkedik, nem csak technikában, hanem a tekintetben is, hogy az előadó kiket, milyen és mennyi stílust tud meg- és felidézni. Kicsit punk, kicsit fenegyerek, aki ököllel köszön be, szinte belöki a koncertterem ajtaját, kicsit utálható, de azért érdekes figura. Igaz, Nigel Kennedy a külsőségek nélkül korántsem lenne ily figyelemre méltó hegedűs, hisz nincs jellegzetes, azonnal felismerhető stílusa.

A Nigel Kennedy Kvintett
A Nigel Kennedy Kvintett

Jazz projektjéhez kiváló zenészeket nyert meg. Sajnálatos, hogy Piotr Wlezol (zongora) és Tomasz Grzegorski (szaxofon) háttérbe szorult, csak ritkán jutott szólóhoz, és kiállásaikat egy idő után már taps sem fogadta. A Nigel Kennedy Kvintett a közelmúltban megjelent, Kennedy-szerzeményekből összeálló Very Nice Album dalait játszotta. A dalok többsége ír vagy skót dalokra épülő, népzenét idézve induló, behergelődő, egyre durvábban rockzenés nóta, amiben a legnagyobb szerepet persze mindig Kennedy kapja.

A koncert a lemez első dalával, a 15 stones cíművel indult, s e számban Tomasz Grzegorski Kennedy fölé magasodott, szólója rendkívül érdes volt, és már-már a nagy lengyel jazz muzsikusokat idézően mély. A rákövetkező szambában a zongorista mutatta meg, hogy milyen is az igazi jazz. A szambaritmusra Kennedy - ukulelét formálva hangszeréből - könnyed, sápadt kis szerzeményt ötölt ki. A harmadik, igen hosszúra nyúlt szám a változatosság kedvéért klezmerből indult, hogy eljusson abba a tartományba, ahol már csak a finn Apocalyptica, a csellón metált - Metallicát is - játszó zenekar van otthon. A következő dal Grapelli-hommage volt, a szünet előtti utolsó pedig a skót népdalt idéző Donovan. E tételben annyit nyomta a waw pedált Nigel Kennedy, hogy egyenesen funky koncerten éreztem magam.

Tomasz Grzegorski
Tomasz Grzegorski
Nem értettem, miért kell ennyi mindent belezsúfolni egy meleg áprilisi estébe, s szinte már unalmasságig érdekessé tenni a műsort. S csak a koncert második – egyébként sikerületlenebb - felében jutottam arra a következtetésre, hogy ha nem lógna előadásain annyi cafrang, Nigel Kennedy szürke mai előadó lenne, s alighanem jazz zenészként sem emlékeznénk rá.

A több mint három órás koncert második fele egyébként a stand-up comedy elemeket sem nélkülözte. Nigel Kennedy a bluesról szólván elmondta, hogy szerinte a blues ott kezdődik, amikor az asszony megkérdezi, melyik ruhám vegyem ma fel, a feketét-e, vagy a kéket, szívem, és ha azt találjuk unottan mondani, a kéket, rögtön lecsap: tehát a feketében nem tetszem. A rövid szkeccset követő bluesban a brit hegedűművész mindezt el is énekelte.

Egy a kelleténél tizenöt perccel hosszabb, tizenhat perces dobszóló szakította meg az estét – Krysztof Dziedzic attrakciója –, hogy utána Nigel Kennedy megállíthatatlanul Jimi Hendrix reinkarnációjává váljon. Ekkor már megidéződött a Smoke on the Watertől a Riders on the Stormig (Doors) számos rocksláger, és egyértelmű lett, az este vége a rockereknek kíván kedvére tenni. Az ünneplésből arra következettem, ők voltak többségben. Mintha az igazi jazzrajongókat e koncert nem is vonzotta volna.


Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.



Vö. Zipernovszky Kornél: Ez nagyon jó rocksztár, tesó! 
Matisz László: Első a közönség 
Bércesi Barbara: Nigel vagyok és jazzelni akarok

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2009. április 2.