Aczél Géza: Timúrra várva / Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulat, III. Deszka Fesztivál
2009.03.11.

Elveszett jelentés: persze ahhoz, hogy a jelentés elvesszen, fel kell tételeznünk, hogy valahol, valamikor már létezett, vagy legalább létezni fog. A nagyváradi társulat profiljától merőben eltérő előadás azonban éppen erről nem győz meg. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenetképek az előadásból
Jelenetképek az előadásból
Anna Eleonóra jövendőbelije, Timúr Drablin érkezésére várakozik. Az ő dolga, hogy megtörje a diót reménybeli férjének a vacsora utáni közös rágicsáláshoz. Barátnője, a szomszédlány, Lídia Plüsch segédkezik neki a készülődésben. Timúr helyett azonban két betörő érkezik Tiboldin és Plebejovics személyében. E négy szereplő konfliktusáról, majd pedig Timúr megérkezéséről szól az Aczél Géza verseiből készült bioverbális életkép, mely a Basahalom Drámakör színjátékíró pályázatának díjnyertes műve.” Az idézet egy 2005-ös színlapról való, amikor a debreceni KonzervArtaudrium Színházi Műhely a ’panelköltő’ Aczél Géza Timúrra várva című szövegéből mozgásszínházi ihletésű munkabemutatót tartott. Tavaly decemberben a Katona József Produkciós Pályázaton elnyert összegből Nagyváradon tartották meg a kőszínházi ősbemutatót, amely a Deszka Fesztivál idején egy előadás erejéig „hazatalált” Debrecenbe, hiszen a szerző az Alföld főszerkesztője, az előadás dramaturgja pedig a cívisváros színházához kötődő Balogh Tibor.


Eddig a tények, a folytatás azonban jóval bizonytalanabb. Mert sokkal könnyebb megmondani Aczél szövegéről illetve a textust nyomokban tartalmazó váradi előadásról, hogy mi nem, mint azt, hogy valójában micsoda. Nem véletlenül kerültük eddig a Timúrra várva kapcsán a dráma műfaji besorolást: olvasva sem tűnt annak, látva-hallva még kevésbé (ezzel szerencsére maga a szerző is tisztában van: művét ’bioverbális életképnek’ nevezi, bármit is jelentsen ez). Az Aczél központozás nélkül pulzáló szabadvers-soraiból egyáltalán nem, s az őket felszabdaló, ám a színházban ülő néző számára természetesen láthatatlan és hallhatatlan szerzői instrukciókból is csak részben kihámozható történet egyszerre idézi a Cselédek zárt és kegyetlen mikrovilágát, hívja elő az örökzöld Kékszakáll-sztorit meg a színpadon valaha várt legismertebb alakot, Godot-t. A fent idézett rezümé félrevezető a tekintetben, hogy egyszerű, lineáris történetet sejtet. Ám az abszurddal kacérkodó, elmesélhető sztori helyett inkább egy szavakra nehezen lefordítható atmoszféra rekonstruálására, s néhány rögeszmésen ismételt téma (magány, szexualitás, kegyetlenség, függőség stb.) dekonstruálására törő szövegfolyam nélkülöz bármiféle linearitást.

Ahogy a belőle készült előadás is: a Győri Balett alapító tagja, Demcsák Ottó rendező-koreográfus döntése, miszerint alapvetően a mozgás és a fizikum, s nem annyira a szavak mögötti értelmet fürkésző és rögzítő interpretáció felől közelít a szöveghez, az eddigiek fényében talán érthető és akár el is fogadható. Azonban a gyatra végeredményt tánc-, mozgás-, pláne fizikai színháznak nevezni több mint tévedés volna: az e fogalmakkal körülírható színpadi műfajok mindegyike olyasfajta gondolati komplexitást, összefüggő színpadi víziót tételez föl, aminek nyomait sem lehet felfedezni a nagyváradi előadásban. Itt ugyanis a szöveg, a mozgások, az akciók, a zenék kusza, nagy koncentrációval sem megfejthető rend szerint követik egymást. Ami pedig a rendszerből felfogható és befogadható, az oly soványka, hogy szóra is alig érdemes.

A képek forrása: Nagyváradi Állami Színház
A képek forrása: Nagyváradi Állami Színház
A kerekeken gurítható elemekből konstruált, panellakást imitáló, szűknél is szűkebb térben (díszlet-jelmez: Torkos István) szinte mindvégig jelen lévő négy ifjú színészt (Ababi Csilla, Gajai Ágnes, Dimény Levente, Szotyori József), illetve a hosszas várakozás után betoppanó, s a színpadot eluraló káosznak dicséretes gyorsasággal véget vető Kardos M. Róbertet mégis elismerés illeti – és részvét. A játszók hősies, ám kilátástalan küzdelmet vívnak a sokszor értelmetlen és a szájukból gyakran érthetetlen mondattörmelékekkel, az első ránézésre könnyű elemeket variáló, ám egy még oly kiváló prózai színészt is bizonnyal megizzasztó mozgásanyaggal, egyáltalán: a rájuk erőszakolt, ám tőlük merőben idegen színpadi nyelvvel. Az előadás keserű bizonyság arról, hogy a színházüzemben a színész a leggyengébb láncszem: szerzőnek, direktornak, rendezőnek nyoma sincs már akkor, amikor a játszó személyek estéről estére még mindig vásárra viszik a bőrüket.

A Timúrra várva riasztóan gondolattalan, rendezői (vagy ha úgy tetszik: koreográfusi) tanácstalanságról tanúskodó produkció, mindenestül intő példa az Aczél Géza szövegét a jövőben újra színre vinni akarók számára. A nagyváradi színház évad eleji beharangozója szerint az előadás „borzongató-mulatságos intellektuális élményt” ígér. Legalább a borzongató stimmel.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Szerző:  Aczél Géza,  Cím:  Timúrra várva,  Rendező, koreográfus:  Demcsák Ottó,  Dramaturg:  Balogh Tibor,  Díszlet- és jelmeztervező:  Torkos István,  Szereplők:  Ababi Csilla,  Gajai Ágnes,  Dimény Levente,  Szotyori József,  Kardos M. Róbert
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Katona József Produkciós Pályázat
Az előadás színpadra állítására (2008)