Hogyan ítélhető meg egy olyan Barbie film, ami elsőre éppen olyan sztereotipikus, mint maga Barbie? CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
A posztmodern film egyik alapélménye a látvány felülkerekedése mellett egyértelműen az önreflexivitásban, a tematizált kérdések kiforgatásában és ezzel sokszor a csúcsra pörgetett ironikus hangvételben keresendő: elmosódnak a műfajok közötti határok, újradefiniálódnak, más értelmezési keretbe kerülnek a narratív konvenciók, megváltoznak a szerkesztési és terjesztési elvek. Egyre több az akár többszörös idézőjelek közé szorított cselekmény, amely tudatosan játszik a nézői elvárásokkal, azaz van, hogy giccsbe csomagolja érvényes közlését, vagy éppen fordítva, látszólagos komolyságával csinál viccet egy-egy témából.
 Jelenetek a filmből |
Amikor 2021-ben kiderült, hogy most már tényleg lesz Barbie-film, méghozzá nem a Sony, hanem a Warner gondozásában, Amy Schumer helyett Margot Robbie-val, mind a szakma, mind a közönség csak találgatta, hogy mit lehet kihozni a 20. századot meghatározó játékbaba ellentmondásokkal teletűzdelt történelméből. Aztán lassan kiderült, hogy a rendező a Lady Birddel befutó Greta Gerwig lesz, elkezdtek szivárogni a zavarba ejtő képek Ryan Gosling új külcsínjéről, majd megjelent az Űrodüsszeiára hajazó teaser – ám a kietlen parton babázó kislányok közé lépő fekete-fehér csíkos fürdőruhában feszítő óriásbarbie-ból még mindig nehéz volt bármit is kihámozni. Végül kijött a trailer, melynek láttán a rózsaszín minden árnyalatában pompázó abszurd fejlődéstörténet kezdett körvonalazódni, amiben Barbie (Margot Robbie és még sokan mások) elhagyva Barbielandet, kilép a való világba.
A divatbabáról szóló mozi sikere már a kasszák megnyitása előtt borítékolható volt a marketing volumenének (és minőségének) köszönhetően: a nézőket a kezdetektől kisebb-nagyobb információmorzsákkal tömték, így nemtől és kortól függetlenül azok is kíváncsisággal tekintettek az Oppenheimerrel egy premierhétre kerülő blockbusterre, akiket egyébként hidegen hagy egy játékbaba őrült kálváriája – sőt, a jelenséget megvető közönséget is sikerült meggyőzni a „ha nem szereted Barbie-t, ez a film neked való” inzerttel.
 |
A Barbie már megjelenése előtt mítosz lett (melyhez a Barbiecore is nagyban hozzájárult) és még a túl nagyra nőtt elvárásokkal sem kellett különösebben számolnia, hiszen előzetesen (vagy utólag) egy Barbie-filmen nehéz számon kérni az intellektualitást. Ha meg többé tud válni, mint a tradicionális filmes aszályt enyhítő egyszeri nyári szórakozás, az már csak hab a tortán.
Az első tizenöt-húsz percben minden jel arra utal, hogy egy könnyed vígjátékot kapunk: megismerjük Barbielandet, ahol a Kenek (Ryan Gosling és még sokan mások) a strandon feszítenek, a Barbie-k nem kilépnek, hanem leszállnak a házukból, és minden este csajos este, előre begyakorolt tánckoreográfiával. Beüt a krach, a két főszereplő Los Angelesbe kerül, Barbie azt a lányt keresi, aki „nem megfelelően” játszik vele, míg Ken megismerkedik a patriarchátussal, melynek ugyan nincs köze a lovakhoz, az otthoni viszonyok megváltoztatására mégis jó lehet. Innentől Greta Gerwig filmje már nem csak Barbie-ról, hanem a jelenünket meghatározó problémakörökről szól(na) – miközben végig megtartja az easter eggekkel teletűzdelt, burleszk elemeket játékba hozó komikus fókuszt.
Először azonban nem a humor vagy az egymással versengő tematikák, hanem az a lehengerlő, a rendező szavaival élve „hitelesen mesterséges” világ ragadja meg a néző figyelmét, ami az elképesztő kidolgozottság mellett autentikus, a való életben árusított „babákkal” kel életre. A Barbie giccsesen esztétikus, az Amitől félünkhöz hasonlóan keveri az élőszereplős karaktereket a kétdimenziós, konstruált háttérrel, miközben a kép legeldugottabb szegleteiben is tartja és tovább építi az inspirációt adó játékhoz illő külcsínt. Ugyanígy a soundtrack szintjén megidézi a klasszikusokat (nem marad el a Barbie World, csak ezúttal Nicki Minaj dolgozza fel), de közben új kánont ír (pl. Ken saját balladája).
 A képek forrása: MAFAB |
Futószalagon jönnek a poénok, mind a Barbie-kultusz, mind a babát gyártó nagyvállalat, de még a Büszkeség és balítélet vagy a Keresztapa is „megkapja a magáét” – persze inkább kedvesen, szeretetből. Az alkotóknak láthatóan semmi sem szent, viszont arra végig ügyelnek, hogy egy bizonyos határt ne lépjenek át, így inkább együtt nevetünk a kritika tárgyát képező emberekkel/jelenségekkel, mintsem rajtuk. Gerwig filmje ilyen értelemben safe space marad, ahol mindennel és mindenkivel lehet viccelni, de csakis úgy, hogy ne fájjon igazán. Hozott is, meg nem is: a komédia végig működik, de nem válik maró szatírává, és valószínűleg ezt nem is tűzte ki fő célul – ezt lehetőségként felveti a film, ám végül nem él vele.
A Barbie ezekben az ellentmondásokban tobzódik és mindent akar egyszerre: egy kis társadalomkritika, nagy adag konyhafilozófia a feminizmusról, de közben gesztus a férfiak felé, cég- és marketingkritika, de termékpromóció is, szóljon a tiniknek és felnőtteknek egyaránt, emelje fel, döntse le, majd építse újra Barbie kultuszát, legyen benne irdatlan mennyiségű film trivia, popkulturális utalás, miközben tartson a rózsaszín összes árnyalatával átitatott görbe tükröt, de azt se kelljen véresen komolyan venni. Csakhogy ennyi szerepet nem bír el, és ezt leginkább a vékony történet és a hozzá passzoló, tanmesék babérjaira törő dramaturgia sínyli meg igazán.
A dialógusok nemcsak a felszínen, de a közvetített üzenet szintjén is dagályosak maradnak, nincs valódi mélységük – és miért is lenne, mikor a mozi elsőrendűen egy pinkbe csomagolt őrület, ám a sorok között ott vannak a fontos kérdések nemi szerepekről, kapitalizmusról, szülő-gyerek viszonyról, identitáskeresésről vagy emberi értékekről, azonban ezek megragadnak a sztereotipikus divatbaba szellemi szintjén. Barbie a film végére is Barbie marad, csak most már képes felmondani az út során felszedett életigazságokat, a didaktikus beszédek pedig pontosan addig hordozzák magukban hatásukat, amíg le nem pörög a babák történelmével illusztrált stáblista. A kislány karaktere (Ariana Greenblatt) lázadóból egyik pillanatról a másikra megértő, érzékeny, Barbie-ra is vevő gyerekké válik – mindennemű előzmény nélkül –, a Will Ferrel vezette fejesek ámokfutását egy-két ötletes gegen kívül akár ki is lehetne vágni (talán itt látszik leginkább a Mattel hatása/nyomása), és Ken szálában is sokkal több volt a kétségtelenül erős végkifejlet mellett.
Persze ha a néző vevő a már az előzetesben is látott flow-élményre, akkor mindez kevéssé érdekes. A Barbie pontosan olyan posztmodern élmény, amit ígért, de minden vállalt aspektusának nem lehet és nem is tud megfelelni. Az azonban biztos, hogy ilyen, a film ötletétől a megvalósításig kimunkált, következetesen végig vitt koncepciót régen láttunk – még ha nem is olyan okos, mint amilyennek látni szeretnénk.
A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
