Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÓZSASZÍN EGYENLŐSÉG

Barbie
2023. júl. 23.
Hogyan ítélhető meg egy olyan Barbie film, ami elsőre éppen olyan sztereotipikus, mint maga Barbie? CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

A posztmodern film egyik alapélménye a látvány felülkerekedése mellett egyértelműen az önreflexivitásban, a tematizált kérdések kiforgatásában és ezzel sokszor a csúcsra pörgetett ironikus hangvételben keresendő: elmosódnak a műfajok közötti határok, újradefiniálódnak, más értelmezési keretbe kerülnek a narratív konvenciók, megváltoznak a szerkesztési és terjesztési elvek. Egyre több az akár többszörös idézőjelek közé szorított cselekmény, amely tudatosan játszik a nézői elvárásokkal, azaz van, hogy giccsbe csomagolja érvényes közlését, vagy éppen fordítva, látszólagos komolyságával csinál viccet egy-egy témából.

barbie1
Jelenetek a filmből

Amikor 2021-ben kiderült, hogy most már tényleg lesz Barbie-film, méghozzá nem a Sony, hanem a Warner gondozásában, Amy Schumer helyett Margot Robbie-val, mind a szakma, mind a közönség csak találgatta, hogy mit lehet kihozni a 20. századot meghatározó játékbaba ellentmondásokkal teletűzdelt történelméből. Aztán lassan kiderült, hogy a rendező a Lady Birddel befutó Greta Gerwig lesz, elkezdtek szivárogni a zavarba ejtő képek Ryan Gosling új külcsínjéről, majd megjelent az Űrodüsszeiára hajazó teaser – ám a kietlen parton babázó kislányok közé lépő fekete-fehér csíkos fürdőruhában feszítő óriásbarbie-ból még mindig nehéz volt bármit is kihámozni. Végül kijött a trailer, melynek láttán a rózsaszín minden árnyalatában pompázó abszurd fejlődéstörténet kezdett körvonalazódni, amiben Barbie (Margot Robbie és még sokan mások) elhagyva Barbielandet, kilép a való világba.

A divatbabáról szóló mozi sikere már a kasszák megnyitása előtt borítékolható volt a marketing volumenének (és minőségének) köszönhetően: a nézőket a kezdetektől kisebb-nagyobb információmorzsákkal tömték, így nemtől és kortól függetlenül azok is kíváncsisággal tekintettek az Oppenheimerrel egy premierhétre kerülő blockbusterre, akiket egyébként hidegen hagy egy játékbaba őrült kálváriája – sőt, a jelenséget megvető közönséget is sikerült meggyőzni a „ha nem szereted Barbie-t, ez a film neked való” inzerttel.

barbie2

A Barbie már megjelenése előtt mítosz lett (melyhez a Barbiecore is nagyban hozzájárult) és még a túl nagyra nőtt elvárásokkal sem kellett különösebben számolnia, hiszen előzetesen (vagy utólag) egy Barbie-filmen nehéz számon kérni az intellektualitást. Ha meg többé tud válni, mint a tradicionális filmes aszályt enyhítő egyszeri nyári szórakozás, az már csak hab a tortán.

Az első tizenöt-húsz percben minden jel arra utal, hogy egy könnyed vígjátékot kapunk: megismerjük Barbielandet, ahol a Kenek (Ryan Gosling és még sokan mások) a strandon feszítenek, a Barbie-k nem kilépnek, hanem leszállnak a házukból, és minden este csajos este, előre begyakorolt tánckoreográfiával. Beüt a krach, a két főszereplő Los Angelesbe kerül, Barbie azt a lányt keresi, aki „nem megfelelően” játszik vele, míg Ken megismerkedik a patriarchátussal, melynek ugyan nincs köze a lovakhoz, az otthoni viszonyok megváltoztatására mégis jó lehet. Innentől Greta Gerwig filmje már nem csak Barbie-ról, hanem a jelenünket meghatározó problémakörökről szól(na) – miközben végig megtartja az easter eggekkel teletűzdelt, burleszk elemeket játékba hozó komikus fókuszt.

Először azonban nem a humor vagy az egymással versengő tematikák, hanem az a lehengerlő, a rendező szavaival élve „hitelesen mesterséges” világ ragadja meg a néző figyelmét, ami az elképesztő kidolgozottság mellett autentikus, a való életben árusított „babákkal” kel életre. A Barbie giccsesen esztétikus, az Amitől félünkhöz hasonlóan keveri az élőszereplős karaktereket a kétdimenziós, konstruált háttérrel, miközben a kép legeldugottabb szegleteiben is tartja és tovább építi az inspirációt adó játékhoz illő külcsínt. Ugyanígy a soundtrack szintjén megidézi a klasszikusokat (nem marad el a Barbie World, csak ezúttal Nicki Minaj dolgozza fel), de közben új kánont ír (pl. Ken saját balladája).

barbie3
A képek forrása: MAFAB

Futószalagon jönnek a poénok, mind a Barbie-kultusz, mind a babát gyártó nagyvállalat, de még a Büszkeség és balítélet vagy a Keresztapa is „megkapja a magáét” – persze inkább kedvesen, szeretetből. Az alkotóknak láthatóan semmi sem szent, viszont arra végig ügyelnek, hogy egy bizonyos határt ne lépjenek át, így inkább együtt nevetünk a kritika tárgyát képező emberekkel/jelenségekkel, mintsem rajtuk. Gerwig filmje ilyen értelemben safe space marad, ahol mindennel és mindenkivel lehet viccelni, de csakis úgy, hogy ne fájjon igazán. Hozott is, meg nem is: a komédia végig működik, de nem válik maró szatírává, és valószínűleg ezt nem is tűzte ki fő célul – ezt lehetőségként felveti a film, ám végül nem él vele.

A Barbie ezekben az ellentmondásokban tobzódik és mindent akar egyszerre: egy kis társadalomkritika, nagy adag konyhafilozófia a feminizmusról, de közben gesztus a férfiak felé, cég- és marketingkritika, de termékpromóció is, szóljon a tiniknek és felnőtteknek egyaránt, emelje fel, döntse le, majd építse újra Barbie kultuszát, legyen benne irdatlan mennyiségű film trivia, popkulturális utalás, miközben tartson a rózsaszín összes árnyalatával átitatott görbe tükröt, de azt se kelljen véresen komolyan venni. Csakhogy ennyi szerepet nem bír el, és ezt leginkább a vékony történet és a hozzá passzoló, tanmesék babérjaira törő dramaturgia sínyli meg igazán.

A dialógusok nemcsak a felszínen, de a közvetített üzenet szintjén is dagályosak maradnak, nincs valódi mélységük – és miért is lenne, mikor a mozi elsőrendűen egy pinkbe csomagolt őrület, ám a sorok között ott vannak a fontos kérdések nemi szerepekről, kapitalizmusról, szülő-gyerek viszonyról, identitáskeresésről vagy emberi értékekről, azonban ezek megragadnak a sztereotipikus divatbaba szellemi szintjén. Barbie a film végére is Barbie marad, csak most már képes felmondani az út során felszedett életigazságokat, a didaktikus beszédek pedig pontosan addig hordozzák magukban hatásukat, amíg le nem pörög a babák történelmével illusztrált stáblista. A kislány karaktere (Ariana Greenblatt) lázadóból egyik pillanatról a másikra megértő, érzékeny, Barbie-ra is vevő gyerekké válik – mindennemű előzmény nélkül –, a Will Ferrel vezette fejesek ámokfutását egy-két ötletes gegen kívül akár ki is lehetne vágni (talán itt látszik leginkább a Mattel hatása/nyomása), és Ken szálában is sokkal több volt a kétségtelenül erős végkifejlet mellett.

Persze ha a néző vevő a már az előzetesben is látott flow-élményre, akkor mindez kevéssé érdekes. A Barbie pontosan olyan posztmodern élmény, amit ígért, de minden vállalt aspektusának nem lehet és nem is tud megfelelni. Az azonban biztos, hogy ilyen, a film ötletétől a megvalósításig kimunkált, következetesen végig vitt koncepciót régen láttunk – még ha nem is olyan okos, mint amilyennek látni szeretnénk.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek