Tasnádi István: Bár az amnéziáról már rengeteg film készült, a hipermnéziáról nem. Amikor elolvastam Lurija tanulmányát Solomon Seresevszkijről, nagyon izgatott lettem. Úgy éreztem, olyan mezőt találtam, ami még nincs lelegelve. De hogy miért érdekelt annyira a hipermnézia, azt csak utólag raktam össze magamban. Talán azért, mert az emlékek felidézésének mechanizmusa hasonlít az alkotás folyamatára. A hipermnéziás szinesztéziás élménykódolása emlékeztet arra, ahogy én fényekben, hangokban, szagokban és zörejekben tárolom az emlékeimet és összerakom belőlük a történeteimet. Nekem korántsem végtelen az emlékezetem, néha a legapróbb dolgokat is el tudom felejteni, de abban, ahogy a hipermnéziás beteg érzékeli a világot, magamra ismertem. Utólag vettem észre azt is, hogy ez a történet az írásról is szól, és az írás számomra is terápiás folyamat. Bevallom, az elmúlt 13 évben, amíg foglalkoztam ezzel a könyvvel, ezt nem elemeztem ilyen tudatosan.

TI: A praktikus válasz az, hogy most lett rá pénz, lehetőség, producer. A személyes pedig, hogy ennyi ideig tartott, amíg fel mertem vállalni, hogy én meséljem el ezt a történetet. Ősszel derült ki, hogy forgathatunk, de az a két-három rendező, akivel az elmúlt években beszéltem a filmről, nem ért rá. Ezután a gyártó cég felvetette, hogy rendezzem én, és bár hetekig próbáltam eltáncolni a kihívás elől, végül inkább elvállaltam. A rendezés közben jöttem rá, hogy több évtized önismereti tréning után is – hiszen az írás valamilyen szinten az – félreismertem magam. Nem olyan értelemben, hogy nem vagyok képes valamire, amiről azt hittem, igen, hanem épp ellenkezőleg: sokszor olyan helyzetektől is megkímélem magam, amibe nem roppannék bele, csak új energiákat mozgatna meg bennem, vagy a lappangó képességeimet kéne használnom. Korábban előkelő idegenként vettem részt a forgatáson, csak ültem és figyeltem. Ha eluntam, hazamentem. Most viszont nem tudtam kivonni magam a felelősség alól. Egy filmforgatás olyan, mint egy kiterjesztett színházi főpróbahét, amikor mindenki felfokozott alkotói állapotban van. Rendezőként nekem kellett irányítani ezeket az energiákat, ami napi 12 órás idegfeszültséget és folyamatos döntési helyzetet jelentett számomra. De amikor egy-két nap után láttam, hogy meg tudom oldani, megnyugodtam. És amint megnyugodtam, lebetegedtem, végighánytam az éjszakát. Reggel ötkor zacskóval az ölemben ültem a kocsiban, mert előtte végiggondoltam, hogy egyszerűen nem csúszhatunk, a kamerát, a kránt kibéreltük, a színészeket leegyeztettük. Máskor átadtam volna magam a betegségnek, de most nem lehetett – és végigcsináltam az egész napos forgatást. Később sokat emlegették a stábból, milyen hullasápadt zombi voltam aznap, és valóban volt, hogy fél órák is kiestek, de a felvett anyagon ebből semmi nem látszott.

TI: A rendezni nagyképű szó lenne a számból. Nem instruáltam őt, inkább együtt gondolkodtunk a szerepről. Elemeztem neki a szituációt, ő pedig hozott ajánlatokat. Soha nem csábult el, hogy csupán vicces legyen, lenyűgöző mélységekben mutatta meg az emlékeit elveszítő idős ember küzdelmét, hogy megőrizze maradék méltóságát.

TI: Nem. Egyikükkel se dolgoztam korábban, de éreztem, hogy Lengyel Tamásnak kéne játszani a pszichiátert. Ő született filmszínész, aki rendkívül finoman játszik, és úgy gondoltam, hiteles lenne ennek az intellektuális figurának a szerepében. A hipermnéziás betegre szereplőválogatás volt, sok fiatal színész közül választottuk ki Áront. Már a castingra is olyan energiával és szövegtudással érkezett, hogy teljesen a hatása alá kerültünk. Csak az erős fizikai testfelépítése miatt voltak kétségeim, mert Ervint egy hospitalizálódott, vékony embernek képzeltem el, aki csak szardíniát eszik, minden mástól émelyeg, így hát zörögnek a csontjai. „Semmi gond”, mondta ő, „mennyit kéne fogyni?” Egy színészt nem kérhet meg manapság egy rendező, hogy fogyjon le egy tévéfilmhez, de Áron magától felajánlotta, úgyhogy azt válaszoltam, jó lenne, ha egy tízest ledobna. Ő pedig kőkemény akaraterővel és diétával lefogyott. Ez az elszántság látszik a vásznon is.

TI: Mozifilmnek írtam a Memót, többek közt azért is tartott 13 évig, mire elkészült, mert időközben a hasonló zsánerű filmek eltűntek a magyar mozikból. Tizenhárom évvel ezelőtt még talán megnéztek volna egy orvos-páciens típusú kamaradrámát, ma már nem. Ezért nem is pályáztam a Filmalaphoz, inkább színdarabot írtam belőle, amit 2013-ban bemutattak Szegeden. Már letettem róla, hogy elkészülhet filmen is, ezért megörültem a lehetőségnek, hogy ha harmadannyi pénzből és feleannyi idő alatt is, de legalább tévéfilmként elkészíthetjük. Manapság a tévéfilmes forgatás nemigen különbözik a mozifilmestől. Ugyanazzal a digitális technikával dolgozunk, jobbára csak annyi a különbség, hogy két-három helyett hét-nyolc hasznos percet is felveszünk egy nap alatt. A tömegjeleneteket ugyan ki kellett húznom – a történet a szilveszteri forgatagban indult volna, amikor Ervin leugrik a Szabadság-hídról –, de szerintem nem hiányoznak. Így egy színészközpontú, fókuszált kamaradráma lett belőle.

TI: Körülbelül tízszer annyihoz. Szerintem a következő 5–10 évben a tévéfilmek esetében is be fog következni az a paradigmaváltás, ami a sorozatoknál már lezajlott. Tíz éve még moziba jártunk karácsonykor, hogy megnézzük az új Gyűrűk urát, ma viszont a tévében nézzük a mozi minőségű, lenyűgöző CGI-jal tuningolt Trónok harcát. A mozi szerepváltásban van. A művészmozik dotációval, de fenn tudnak maradni, mert másfajta igényt elégítenek ki, de egy átlag magyar filmet piacra dobni Tom Cruise és Brad Pitt közé egy plázában, teljesen esélytelen. Ha 30 ezer nézőt hoz egy magyar film, már hatalmas az öröm, miközben ha egy tévéfilmet nem néznek meg 150 ezren az esti műsorsávban, akkor mindenki elszontyolodik kicsit. A bennem élő elitista persze szeretné, ha moziban, 5.1-es hanggal vetítenék a Memót, és a cím ott virítana a bejárat fölött, de moziban pár ezer emberhez jutna el a film, így viszont több tízezerhez vagy százezerhez fog. Ráadásul az első adás után egy hónapig megtekinthető a Médiaklikken, ami szintén sokat hozzátehet a nézettséghez.

TI: Ez valóban így van, de önmagában nem oldaná meg a helyzetet. Az is fontos, hogy legyenek színészsztárok – és nem azok, akiket így neveznek a kereskedelmi tévék, hanem olyan színészek, akik kizárólag nívós produkcióban vesznek részt. Ezt nagyon nehéz megvalósítani, mert ma már nem lehet kizárólagos szerződést kötni egy színésszel. Húsz éve, mikor elkezdtem színházban dolgozni, szigorú határok voltak, és a művészszínházak nem adtak ki színészt kereskedelmi tévéknek. Ez konfliktusokat szült, és sok fiatal színész el is ment a vezető színházakból. Tízéves huzavona után fel kellett adni ezt az elvet, mert egy művészszínház minimálbért tud fizetni egy kezdő színésznek, aminek a dupláját is megkeresheti egy hétvége alatt, ha elmegy a tévébe marháskodni. Pedig a néző azért is ül be az amerikai és angol színészek filmjeire a moziban – és ne legyenek kétségeink, sokan ma is a színészekre váltanak jegyet –, mert máshol nem láthatja őket. A magyar filmek 80 százalékában ugyanaz a 15–20 színész szerepel, de olyan színésszel, aki a csapból is folyik, és tévében, filmben, reklámban is lehet látni, nem lehet behozni a nézőket. Ugyanakkor a színészt se lehet megkérni, hogy ne vállaljon el más felkérést, mert az én filmem vagy sorozatom jövőre majd nagyot fog szólni. Szóval nehéz a helyzet, de ha több lenne a minőségi produkció – nemcsak mozifilm, hanem tévéfilm és irodalmi műsor is, amiből régen több volt –, az sokat segítene.

TI: Sokat gondolkodtam rajta. Nem tudom, mi történt pontosan, hallottam ezt is, azt is. Ha valóban megtörténtek a kirúgások, az elfogadhatatlan. Én inkább arról tudok beszélni, hogy én mit tapasztaltam a közös munka másfél éve során: azzal a munkatárssal és színésszel dolgozhattam, akivel akartam, Csákányi Esztertől kezdve Bánki Gergőn át Seress Zoltánig, a legteljesebb művészi szabadságban. Elkeserítő, hogy az ember soha nem tudhatja, mikor kerül politikai küzdőtérre egy olyan film is, mint a Memo, ami a nyolcvanas években játszódik és semmi köze a mai ideológiai bozótharcokhoz. 

TI: Inkább azért, mert a számítógép előtti korba akartam rakni a történetet. Abba a korba, amikor a memóriának még volt értéke. Ma, amikor bármit ki lehet guglizni pillanatok alatt, egy másik memo-filmet kéne forgatni. Másrészt szerettem volna rábírni az embereket, hogy miközben nézik ezt az emlékezésről szóló filmet, ők maguk is visszaemlékezzenek a nyolcvanas évekre, ha megélték azokat. Hogy létrejöhessen egy párhuzamos olvasat, amiben a néző azt vizsgálja, mire emlékszik és mit felejtett el, és számot vessen a múlthoz fűződő viszonyával. Ezért is rekonstruáltuk aprólékosan a nyolcvanas évek tárgyi környezetét, a Szokol rádiót, a szifonos szódát, a tapétákat, hogy a néző is egy emlékező folyamaton essen át.

TI: Ez valójában nem témája a Memónak, de azért van társadalmi olvasata. Nem reálpolitikával, nem Apró Antallal vagy Kádár Jánossal akartam foglalkozni, hanem magával a korral, amiben én felnőttem és a szüleim a maguk módján jól elvoltak. Erről a korról a szervilis orosz tolmácsnő, vagy a Csákányi Eszter által játszott tanszékvezető, aki az orosz elvtársnak akar megfelelni, nagyon is konkrét emlékeket hív elő. Hogy mire és hogyan emlékszünk, az másik kérdés. Az emlékek folyamatosan átíródnak: most épp a Kádár- és a Horthy-kor iránti nosztalgia jön vissza. Számomra ennél fontosabb volt, hogy arról a félmúltról beszéljek, amire közvetlenül ráépül a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év. Huszonöt év nem olyan sok idő, de vajon hogyan emlékszünk rá, mi volt előtte? Tényleg ilyen tiszták voltak az utcák és ilyen szépek a fények? A Memo nem egy hiperrealista film. Számomra az volt a hivatkozási pont, ahogy a Megáll az idő átstilizálja a hatvanas éveket. Aki a valóságos nyolcvanas évekre kíváncsi, az a Falfúrót nézze meg, vagy a Roncsfilmet.

TI: Nem igazán. Dögunalom volt. A puritanizmusból fakadó előnyök, például hogy hétfőn nem volt tévé és együtt hallgattuk a rádiókabarét, ma már szebb színben tűnnek fel, de emlékszem a tárgyi és az étkezési kultúrában uralkodó döbbenetes igénytelenségre. Jó volt akkor gyereknek lenni, de gyereknek mindig jó lenni, ha a felnőttek nem keserítik meg az életed. Az már fájdalmasabb emlék, hogy mi történt, amikor kiléptünk ebből a korból. A kilépés eufóriájában azt gondoltuk, hogy egy boldogabb, szabadabb világot fogunk létrehozni, de ez csak részlegesen valósult meg. Az alultápláltság helyét a túltápláltság, az alulinformáltságét a túlinformáltság vette át, de az általános gondolkodásmód és mentalitás a kelleténél kevesebbet változott. A mai Budapest utcáin járva-kelve túl sok ismerős emlék köszön vissza rám.