A Miskolci Nemzeti Színház előadásában a cím találóan csak A szálemiek. Ahogy Rusznyák Gábor elmondta a címválasztással kapcsolatban: „A salemi boszorkányok nem is igazán a boszorkányokról, hanem magukról a szálemiekről szól”. A szálemiek meg tulajdonképpen mi vagyunk, ezért is olyan idegesítő nézni ezt a darabot, teszem hozzá én. Meg azért, mert különösen aktuális színezetet kap a magyar közélet alakulása miatt, amelyre a miskolci előadás is igyekszik finom eszközökkel ráirányítani a figyelmünket.
A szálemiek steril, fehér színű térben játszódik, mintha egy kísérleti labor lenne. Ám Khell Zsolt díszletében nem emberek végeznek kísérleteket rágcsálókon, hanem mintha egy láthatatlan valaki végezne kísérletet az embereken. És hogy kicsoda? Arra könnyedén következtethetünk egy újra és újra feltűnő drónból, amely a színpadon repked, és amely a szereplőkről készít felvételeket (a bírósági jeleneteknél a fehér falakra vetítve látjuk őket). Ez ugyanis szépen összecseng a 444.hu egy hónappal ezelőtt publikált Valótlanul című dokumentumfilmjével, amely az Orbán-rendszer lejárató, karaktergyilkos médiakampányait mutatja be rendkívül részletesen. Ha valaki nem látta még, annak idelinkelem, rendkívül megrázó, de nem azért, mert túl sok új információt tartalmaz, hanem mert megmutatja a dezinformációterjesztés átgondolt rendszerszerűségét, a méreteit és a hatalmát. Egyetlen félinformációból óriási hadjáratokat lehet felépíteni, és pillanatok alatt ki lehet vele iktatni a valami miatt zavaró elemeket, a hatalmi rendszerrel szemben kritikusan gondolkodókat.
Feczesin Kristóf, Mészöly Anna
Arthur Miller darabjában pedig pontosan ugyanez történik. Ugyanakkor – és itt jön be a szálemiek szerepe – ez a folyamat sok ember számára lehet hasznos, sokan találják meg benne a számításukat. Ott van például a Fandl Ferenc által játszott Thomas Putnam, aki a kialakult helyzetet földek megszerzésére használja, vagy Abigail Williams (Prohászka Fanni), aki vágyott szerelmének beteljesedését várja ettől az akciótól. Ám hogy ki a felelős a történtekért, azt viszonylag bonyolult szétszálazni. Rusznyák Gábor rendezése azt az olvasatot erősíti fel, hogy a felelős a közeg, a közösség, amelyben a hazugság egyszerűbb és megnyugtatóbb sokak számára akkor is, ha annak fenntartása emberek életébe kerül. Ennek oka pedig a demokrácia hiánya, az elnyomó rendszer, amely gyermeki státuszban tartja a benne élőket, akik így nem tanulnak meg különbséget tenni jó és rossz, igazság és hazugság között. Ezt a rendezés a fizikai erőszak folyamatos, már-már burleszkszerű ábrázolásával mutatja meg: annak, aki nem fogja be a száját, kivált ha az illető nő, azonnal pofon a jussa. A szálemi lányokat is egy hatalmas veréstől való félelem kergeti bele a hazugságspirálba, amelyben a várható büntetés mértéke minden perccel még nagyobbra nő. Különben ez is szépen rezonál a Valótlanul című dokumentumfilmre.
A miskolci társulat az előadást kicsit harsányan indítja, ám a színészek játéka egyre finomodik a jelenetek során. Segíti őket ebben az is hogy a Hubay Miklós-féle fordítást Rusznyák átirata sokkal maibbá változtatta. A társulat játékát az egymásra odafigyelő, összehangolt játék jellemzi, amire nagy szükség is van, hiszen összesen huszonhét szereplőt látunk a színpadon. Ebből természetesen kiemelkednek egyéni alakítások, ilyen például Feczesin Kristófé, aki Hale tiszteletesként egy felnövéstörténetet mutat be, ahogy az események egyre súlyosodnak, úgy nő fel egyre inkább a tisztánlátáshoz és a felelősségvállaláshoz. Kiemelkedő Czvikker Lilla is Mary Warrenként, kivált a bírósági jelenetben, ahol hiába próbál igazat mondani, és ahol aztán félelemtől megtörve tér vissza a hazug lányok közé.
Prohászka Fanni, Simon Zoltán. A fotók forrása: Miskolci Nemzeti Színház
A legintimebb jelenet mind közül természetesen az, amelyben Proktor utoljára beszél a feleségével. Azt hiszem, sosem láttam még ezt ennyire tisztának és valódinak, mint ahogy Simon Zoltán és Mészöly Anna játssza, itt ugyanis szó sincs arról, hogy az utolsó találkozás lebontja a vastag falat a házastársak között, inkább csak arról van szó, hogy lyukat üt rajta, és azon keresztül látni kezdik egymást. Egyszerre játsszák a meghatott szeretetet zavarát és a megszokott elhidegülés bénultságát, szeretnének közelebb lenni a másikhoz, de nehéznek is érzik a közeledést, ám a nézőtéren ülve az lehet a benyomásunk, hogy ha időt kapnának rá, talán sikerülhetne nekik újra elérni egymáshoz. Ezért is olyan tragikus, hogy a morálisan helyesnek vélt döntés elveszi tőlük a közös időt.
De van-e értelme itt igazat mondani? Van-e értelme az igazságot vagy a közösség érdekeit a saját privát érdekeink elé helyezni? Pláne akkor, ha azok, akiknek felelősséget kellene vállalni a tetteikért, ép bőrrel megúsznak bármit. Míg Arthur Miller drámája szerint igen, addig Rusznyáknál ez már kevésbé egyértelmű, Proktor döntése és halála itt mintha sokkal dicstelenebb lenne, mint az általam korábban látott előadásokban. Jóllehet elképzelhető az is, hogy ezt a Valótlanul című dokumentumfilm felől értelmezem, ahol a mai közélet hús-vér szereplői legalábbis árnyalják az önfeláldozó morális hősökről alkotott romantikus képünket.