Fullajtár Andrea, Keresztes Tamás |
Nevezetes korai versében, az I. világháborúhoz kapcsolódó Legenda a halott katonáról négysoros szakaszai közül a legelsőben írta Bertolt Brecht: „S mert harc dúlt négy tavaszon át, / s a béke még jelt sem adott, / levonta hát a konzekvenciát, / és így lett hősi halott” (Eörsi István invenciózus és eltökélten formakövető fordítása. A költeménynek, Kurt Weill zenéjével, később a szerző drámaírói munkásságához is köze lett).
A harmincéves háború (1618–1648) kulisszái közé helyezett Kurázsi mama és gyermekei főszereplője, sokszor négy tavaszon, nyáron, őszön, télen vonszoltatva és vonszolva Európa-szerte árucikkel, élelmiszerrel, itallal megrakott kocsiját, épp az ellenkező következtetésre jut: a háború nem rossz, mert kereskedésre és haszonszerzésre nyújt lehetőséget, ellentétben a kiismerhetetlen, tespedt békével. Egyet kell csupán kiügyeskedni: nem válni sem hősi, sem semmilyen halottá. Élni, túlélni. Ennek a konzekvenciának engedelmeskedve önmagát úgy-ahogy át is menti a háborús poklokon. Csak a három gyermeke, ők vesznek oda, együtt a pusztuló milliókkal. A talán egy árnyalattal jobb sorsra is érdemes asszony, Anna Fierling tévesztett kurázsija, a kificamodott erkölcs, mely aligha csupán a háború embertelensége miatt sérült, életeket követel.
Fekete Ernő |
Mivel az ekhós szekér színházcímer is, a vándorszínészet legerősebb jelképeinek egyike, természetesnek hat, hogy a kezdés előtti percekben a Katona színészei járva-kelve koncentrálnak, skáláznak, szerepükhöz-szerepeikhez épp idomuló, feszültségüket sem rejtő színjátékosokként viselkednek. A későbbiek felől nézve el is túlozzák a felkészülést, mert civil énjük nem így s nem ilyen intenzitással bukik majd elő, egyszer-egyszer kiszólva, kilépve, kiülve a figurá(k)ból (az éppen feladat nélküli közreműködők a többieket szemlélve vagy fellépésükre várva telepszenek meg a kulisszák mentén, a zenészi szolgálatokat is ellátók csöndesen fregoliznak tennivalóik között.
A zene ugyan Paul Dessau copyrightja, de a két zenei vezető, Sáry László és Dargay Marcell alaposan hozzámunkálta a rendezés kopárabb muzikalitásához). Elek Ferenc dühödik be a legjobban egy énekelni való miatt (amelyet azután nem énekel el). Ki is lávázza a mérgét, hiszen az este folyamán mint lavírozgató, kvietált tábori pap, álruhába bújt joviális lelkész halk, puha, óvatoskodó humanistással próbálja egyszerre adni meg Istennek, ami Istené, a háborúnak, ami a háborúé, s magamagának, ami – úgy hiszi – őt megilletné. Kurázsi mama ekhós szekerének közszemlére tett kicsinyített mása erős szimbolikájú előjelzés, de a nagyobb majd szinte feleslegessé teszi az aprócskát, lévén maga is (noha feltűnően steril, terebélyes) makett.
Pálos Hanna, Fullajtár Andrea, Mészáros Béla |
Antal Csaba formailag és funkcionálisan minimalizált, mégis tértelítő kitűnő díszletét főként a mindig másképp terülő, ránduló, alakuló – anyagszerűségüket hangsúlyozó – ponyvák uralják. A szekéren is domináns a ponyva, valóságos kiállítási és hirdetési felület. Például nem árt zászlókat kirakni-cserélni: mikor melyik, épp felülkerekedő vagy kötelezővé parancsolt vallás nevében célszerűbb, biztonságosabb áruba bocsátani a portékákat? Hiszen a harmincéves háború eleinte és időnként vallásháborúnak álcázta magát, holott bizonyára az első összeurópai hatalmi harc, az első kontinentális világháború volt. Amikor leszaggatják az ekhó sátorát a szekérről, csak a jármű csontváza marad: a halottá lett munkaeszköz, a kocsitetem kísértetiesen görbülő hófehér bordái.
Zsámbéki Gábor színpadán a tárgyak antropomorfizálódnak, az alakok tárgyiasulnak. Ez is egy lehetséges megfelelés a brechti színháznak, az elidegenítés effektusának. Arccal bír árválkodásában Yvette Pottier féltett piros cipője (gazdáját Kiss Eszter játssza, az emelkedő csillagú hadikurva önsajnálatot felváltó növekvő pökhendiségénél is markánsabban domborítva ki a fiók-Kurázsi tanulékonyságát), Pipás Péter pipája olykor előkerülve szerelmi regényeket mesél el küllemével, Péter, a szakács viszont lehetne Sapkás Péter is. A ruházatokban a militánsságot kerülő, ugyanakkor viselőiket felvértező remek jelmezek tervezője, Szakács Györgyi olyan kackiás fejfedőt adott Fekete Ernőre, amely alól a színész az önvédelmi blazírtság replikáit és félmosolyait eregetheti. Nem jellemes férfi ez a szakács, kiderül a végére önzésének rációjából – Zsámbékinál mégis mindenkiben megbújik egy csipetnyi tisztesség, jóság, félszegség, vagy legalább annyi pirinyó nevetségesség, mint amennyit a nem olcsón árult, meg nem kopasztva megkopasztott műkappan lógat a vájdlingba magából, illetve amennyit Török Marcell jól sikerült ironikus hadvezérszobor-videói vonnak a háttérbe.
Jelenet az előadásból |
Zsámbéki alkotó módon tolmácsolja Brecht pacifizmusnál vagy moralizálásnál sokkal keményebb kritikai álláspontját. Nem csupán az életnek (élésnek), a túlélésnek is lehet minősége (ha nyílik mód passzív rezisztenciára, obstrukcióra, a szolidaritás partizánakcióira, az energia-átmentő derű tüntetéseire) – de nem erőszak, cinizmus, részvétlenség, csalárdság árán. Kurázsit, a nagy vesztes nagy túlélőt panoptikumnál élénkebb figuratár övezi. A „további szerepekben” (jobbára zenészként is) tevékenykedő színészeket sem lehet pusztán a „csapatszellemért” méltatni. Bodnár Erika fátyolos türelmű hosszas kivárása, míg térhez jut (és akkor a legkevésbé sem fátyolos: karcos), Keresztes Tamás alak-anekdotizmust is megengedő idegi vibrálása, Lengyel Ferenc mindig a legjobbkor meg is nyomott gólemes darabossága, a Takátsy Péter martalócai mögé képzelhető tanáros-diákos értelmiségi régmúlt, Rajkai Zoltán tudják-mi-a-dörgés reflexeikben megszeppenő fickói, Tasnádi Bence néha indokolatlanul elfulladó szavú dühödtjei és tétovái mind úgy részek egymásból, hogy repeszek egy felrobbant kor egy-két nemzedéknyi, elsüllyedő populációjából. A minden variációban konzekvens gesztikus kifejezésmód és a szöveg (a Nemes Nagy Ágnes-fordítás) pontos, teljes megértetésére törekvő dikció olykor már egy-egy epizód elején, hangütésében láttatja a menetét és a végét is. Ez nem untat, nem lankaszt: koncentrálja a figyelmet.
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Kurázsi gyermekei közül – emeli ki a rendezői figuravezetés – a kisebb fiú, Stüsszi (Dankó István alakítja a se a saját szándék érvényesítésére, se a mintakövetésre nem elég bátor legényt, a háború szorgoskodó-fontoskodó ipari tanulóját) és a nagyobb fiú, Eilif (Mészáros Béla izomember langalétája a háború bambán öndicsérő jó tanulójaként bukik meg) egyként nem ér fel a negatív formátumosság azon fokára, amelyen anyjuk áll. Néma lánya, Kattrin azonban egyéni megpróbáltatásait és veszteségeit a csak részben megfontolt heroikus lázadás, közösségerkölcs drámai magasába lendíti. Pálos Hanna némafilmes koordinálású mimikája, a sorsviselő arckifejezés ékes (és túlzó?) bizonysága annak, hogy Zsámbéki nem „eszköztelen” játékot kért színészeitől. A szerelékes színházi mennyezet vasrúddal történő zengetése (az álmában az ellenségtől fenyegetett város lakóinak önfeláldozóan bátor riasztása) és a lelőtt lány cirkuszponyva-háztetőn való holt alászánkázása az előadás legemlékezetesebb jeleneteinek egyike.
A kulcsjelenetek nagy hányadát természetesen Fullajtár Andrea Kurázsija katalizálja. Így Fekete Ernővel közös koldulási-bekéredzkedési esengésük, jövőcsődjük fényfosztottan festői közelképét, a Kiss Eszter Yvette-jével, Elek Ferenc papjával folytatott adok-kapok dialógusokat. Fullajtárnak a szerepben nincs életkora (életkor? élet? kor? egy harmincéves háborúban?). Nő, asszony, anya, ember; mama. Kurázsi. Mutter. Mutter Courage. Mitologizálódó tragédiai alak, ha nem lenne szentség- és elidegenítéstörés ilyesmit állítani Brecht-darabról szólva, s ha nem mutatkozna időnként a közönséggel való szemkontaktus-összebeszéde. A befelé sűrűsödés képességének érzékeltetése a hősnő leglényegesebb vonása. A vétkes – és újabb vétkeket provokáló – tűrés, elfogadás aszálya. A személyes túlélés érdekében. Pedig e túlélés-filozófia másokról is gondoskodni szeretett volna. A gyermekekről meg a szekér közelébe kerültekről. Fullajtár Andrea alig észrevehető, fokozódó testi megtöretése: ahogyan minden csapás után csavar, szorít egyet magán, magában, ahogy kissé előre dőlő teste elnyeli fájdalmát és könnyeit, a tekintete az izzását, s megy tovább a maga útján, rontja tovább a rosszat: mai, facsarodó mobil szobor, a fel nem menthető emberi esendőség, a mértéken túli, túlélésre játszó kivárás formátumos rom-emlékjele.