És vannak néha rossz pillanatok, amikor a végzetes ütközést már nem lehet elkerülni. Mire a hosszadalmas, figyelmetlen szemlélő számára akár jó hangulatú performanszként is értelmezhető bezsilipelésen túl vagyunk a Csillag Börtönben, óhatatlanul ilyen gondolatok forognak az ember fejében. Akkor meg pláne, amikor belép a trópusi klímájú színházterembe, ahol az első három sor a miénk, civileké, közvetlenül mögöttünk pedig olyan nehézfiúk ülnek, akik – erről még tavalyról emlékszem – átlagosan másfél évtizedet töltenek el e falak között.
![]() Oroszok |
Ottlétünk nem mindennapos élmény, se nekik, se nekünk, éppen ezért bocsáttassék meg, hogy bár többedszer vagyok itt, az Aradi Kamaraszínház és Harsányi Attila Oroszok című Viszockij-estjének első húsz-huszonöt percében nemigen tudok azzal foglalkozni, amit a színész és egy szál gitárral felszerelkezett társa, Vihula Mihajlo alias Misa elővezetnek. Mert érezni a hátunkba fúródó tekinteteket, meg azt, ahogyan a puszta létünk mellett a kezünkben tartott vizesüveg vagy legyezőnek bevitt műsorfüzet hirtelen a szabadság egy szeletévé változik. Amit ők nem élvezhetnek egy ideig, mi meg nem értékelünk eléggé.
De hát nem éppen erről szólnak Viszockijnak ezúttal adomákkal, viccekkel, ételreceptekkel, Ginsberg-idézetekkel feldúsított dalai? Harsányi szenvedélyes, túlfűtött előadásmódjában az a legkülönösebb, hogy nem húzza magára a megidézett előd álarcát, okosan nem „játssza el” Viszockijt. Az, hogy két hangon és két nyelven szólal meg a két közreműködő, eleve azt mutatja, hogy kommentárokat, jegyzeteket hallunk csupán Viszockij kapcsán, nyomán, apropóján. És ez a pillanatig sem nagyképű hozzáállás igen tetszik. Meg az is, hogy napra pontosan 33 évvel Viszockij halála után látjuk-halljuk mindezt.
Vannak olyanok, akik hosszú évtizedek szívós munkájával maguknak és magukból építenek börtönt. Ilyenek Martin McDonagh sokszor, sokfelé játszott darabjának, a Vaknyugatnak a nem túl rokonszenves hősei is. Az élesre fent késsel, csőre töltött puskával, de főleg végtelen mondattirádáikkal egymás ellen forduló testvérpár, az őket és önmagát meg- és felmenteni képtelen pap, meg a jobb sorsra érdemes, de a mindüket fojtogató mocsárból kiemelkedni szintén nem tudó fiatal lány történetét most a művel harmadik ízben foglalkozó Gothár Péter rendezésében láthattuk a zsúfolásig telt Kisszínházban.
![]() Vaknyugat |
Ügyesen megírt darabról beszélünk: a hét, zárt jelenet az újra és újra felszított háború egyes, a zsigeri rosszindulat és ösztönös gonoszság által levezényelt csatáit mutatja meg. Leenane-ben, vagyis egészen pontosan az isten háta mögött azonban nincsenek, mert nem lehetnek nyertesek. A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház koprodukciójában készült előadás ez alkalomra összeállt csapata kiváló formát mutat, nagyszerű összjátékkal dolgozik.
A színészek elegáns magabiztossággal kerülik el a szövegben nem is annyira elrejtett legfőbb veszélyforrást: ellenállnak a kísértésnek, hogy szétbohóckodják azt. Ahogy a sokszor durva poénoknak, úgy a ritka csöndeknek is megvan itt a helyük. A szegedi előadásból egy ilyen pillanatot rakok el magamnak: amikor Mészáros Piroska és Alföldi Róbert a pap végső búcsújakor közös fénykörben ülnek és néznek a távolba, valahová nagyon messzire.
Először azt gondoltam, mindkét produkciónak jót tesz, hogy rögtön másnap a kritikusok által meglehetősen leegyszerűsítően „magyar McDonagh”-ként emlegetett Székely Csaba szintén egyre többször, egyre több felé játszott Bányavakságának budapesti, a Szkénében tavaly ősszel bemutatott előadását látjuk a szegedi Kisszínházban. Azonban a nyilvánvalóan alapjáraton sem hibátlan produkció meglehetősen rossz formáját futotta sok-sok pontatlansággal és bizonytalansággal: a játszók Bozó Andrea kivételével mintha viszonylag korán feladták volna a harcot a térrel és a körülményekkel.
Nagy kár, merthogy Székelynek a többek között a magyar-román együttélésről és még jó néhány traumatikus összezártságról éjsötét humorral beszélő szövege ennél jóval gondosabb bánásmódot követel, s erre ott van bizonyságul a marosvásárhelyi ősbemutató, ami Sebestyén Aba rendezésének számtalan finom és apró árnyalatától, a szöveg mélyrétegeinek szigorúan színházi nézőpontú feltárásától is emlékezetes. Csizmadia Tibor előadása azonban megragad a felszínen, ettől aztán az eleve érdes élek még bántóbbak lesznek, az elnagyolt és összecsapott megoldások pedig kínos pillanatokat okoznak. A nézők meg a lábukkal szavaznak.
![]() Én vagyok te. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál |
Amivel persze egy pillanatig sem akarom azt sugallni, hogy a nézőlétszámból bármifajta messzemenő esztétikai következtetés levonható volna. Mert teljesen megértem azokat, akik a fesztivál nyolcadik napján, este fél tizenegykor nem jöttek el a Régi Zsinagógába a kolumbiai Raúl „Nene” Vargas Torresnek a színiegyetemisták idei miskolci találkozóján korábban meglehetős sikerrel debütált Én vagyok te című szólóprodukciójára. Akik viszont eljöttek és ott maradtak, azoknak kellemes élményben lett/lehetett részük.
És éppen ez, a különösebb tét nélküli kellemesség a fő bajom ezzel a színvonalas, ám nem különösebben felkavaró produkcióval. Az akrobatikus képességeit remekül kamatoztató művész a svájci Scuola Teatro Dimitri mesterszakos hallgatója. „Nene” zabolátlannak tűnő, valójában azonban nagyon is visszafogott előadása egy újabb lehetséges variáció a THEALTER markáns fizikai színházi vonulatára. A bozontos hajú, kackiás bajuszú, fiatal, erőteljes férfi látványos és szellemes átváltozások sorát hajtja végre szűk egyórás előadásában, ám végig az az érzésem, hogy a nézőt szelíden vagy zavarba ejtően meg- és felpiszkáló gesztusok, az azonosítható vagy csak érzetre ismerős képek mögül hiányzik a valódi mélység. Amit csak azért merészelek hiányolni, mert a műsorismertetőben olvasható szöveg a diktatúráról és elnyomásról, a hatalomról és a börtöncella sötétjéről beszél.