Sing Street
2016.08.17.

Az Egyszer rendezője harmadszorra is remek zenés filmet rendezett. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„Ha gyerekként azt mondtam volna magamnak, hogy „Öregem, egyszer majd úgy telik el egy egész nap, hogy nem gondolsz arra, hogy a te orrod a legnagyobb a világon”, kinevettem volna magam, bizony. Akkoriban pontosan ezért csináltam mindent. Ezért is gitároztam, a hatalmas orrom miatt. Az orrom miatt írtam dalszövegeket, mindent, annyi mindent.”

Pete Townshend, a The Who gitárosa mondta ezt egy klasszikus Rolling Stone-interjúban, amikor már ha nem is szexepil, de identitásképző szériatartozék volt az orra, egy rocksztár kelléke, amely egyénivé tette az arcát. Mégis, ritka őszinte pillanat, ráadásul eredeti motiváció azért zenélni, hogy ne az ember orrára figyeljenek – nem is rendelkezik hasonlóval Conor, a 14 éves dublini srác, a Sing Street főhőse. Ami Townshendnek az orra, Conornak az iskolával szemközt ácsorgó, rejtélyes lány, miatta fogja le élete első akkordját, miatta alapít bandát, hogy legyen dal is a kliphez, aminek a főszerepére felkérte Raphinát.

1985-ben járunk, a gazdasági válság sújtotta Dublinben válnak Conor szülei, ezért íratják át egy katolikus suliba, ahol felváltva bántalmazza őt a két helyi diktátor, az izomagyú skinhead és a rendmániás igazgató. Zenélésbe az otthoni és iskolai feszültségek elől menekül, mint sok tinédzsernek, neki is függöny a zene, amit lehúzhat, ha szülei veszekednek. Oktatást sem a tanároktól, hanem a bátyjától kap, akinek természetesen szobányira rúg a lemezgyűjteménye, és olyan életbölcsességekkel traktálja, mint hogy a rock and rollban azt kell megtanulni, hogyan ne játsszon, és egy nő sem tud szeretni egy olyan férfit, aki Phil Collinst hallgat.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Humoros film a Sing Street a maga módján, aki ismeri a 80-as évek zenéjét, amikor az a-ha, a The Cure, a Spandau Ballet, meg a borzolt frufru és a csőfekete Harry Potter-talár volt a menő, az sokat nevethet a fiúk próbálkozásain, akik olyan számokat írnak, amilyet az aznapi kedvenc zenekaruk. És van valami irónia abban is, ahogy Conor futuristának vallja magát, mert eredeti zenét akar játszani, de kisfiús lelkesedéssel imitálja a hőseit, miközben nem lehet nem szeretni, mert a náthánál is ragadósabb dalokat ír nyúlmániás gitárosával, Eamonnel.

Amiket persze nem ő, hanem az énekes-dalszerző Gary Clark és az író-rendező John Carney jegyez. Az a John Carney, aki 2007-ben megcsinálta minden idők egyik legjobb zenés filmjét, az Egyszert. Egy szál kamerával és 160 ezer dollárral ment ki a dublini utcákra, hogy gerillastílusban forgasson az ír utcazenész és a cseh bevándorló elhálatlan románcáról. A zenésznek profi, színésznek amatőr, és a filmkészítés során valóban összejövő Glen Hansard és Markéta Irglová együtt szerzett és talán általuk sem sejtett szerelmüket megéneklő dalok olyan bájat kölcsönöztek annak a filmnek, ami mit sem kopott tíz év alatt.

Carney aztán Keira Knightley-vel és Mark Ruffalóval készítette el az Egyszer New York-i testvérdarabját, a Szerelemre hangszerelvét, amelyben az alteres, rádióbarát zene már nem adott olyan intim alapot a vékonyka történetnek, mint Hansard melankolikus, oktávugró kitárulkozása – de a profizmus miatt mégis működött a produkció. A Sing Street, amely az amerikai kitérő után visszakalauzol Dublin szegény, lepukkant utcáira, az áramvonalas hollywoodi musical és a dokumentarista, improvizált ír film jó arányú kevercse, amely szintén Carney erősségeire játszik rá. Ő ugyanis csak egy dologhoz ért, de ahhoz nagyon: tudja, hogyan kell történetbe foglalni a dalszerzés folyamatát és a közös zenéléssel járó katarzist. Filmjeiben nem a történetet egészítik ki a számok, hanem a számok adják ki a történetet. Zenés trilógiájának mindegyik darabja egész estés filmmé duzzasztott klipmontázs, amelyben a szereplők dalban mondják el, mit éreznek, miközben Carney épp arról az egyszerű örömről mesél, mennyivel szebbnek, jobbnak tűnik a világ, ha dalba foglalják.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ezt a koncepciót a Sing Street fejti ki a legjobban, amely maga is bájosan amatőr klipforgatások füzére, és élesen elválik benne a fantázia és a valóság. A film csúcspontján Conor a Vissza a jövőbe báljelenetét akarja reprodukálni az iskola buliján, de alig néhány ember jön el a forgatásra, és azok is csak félszeg robotmozgással imitálják az ötvenes évek rock and roll táncát. Carney viszont átsiklik Conor túltengő képzeletébe, és azt viszi filmre, amit a fiú megálmodott.

Ez a játék, a rózsaszín fantáziára kontráztatott valóság, és a flaszterszürke realitáson túllépő optimizmus kettősége az, ami igazán szerethetővé teszi a filmet. Hogy Carney felvillantja, miként szürkül ki a felnőttkorban az élet, hogyan mondanak le álmaikról az emberek, és hogyan igazítják azokat a valósághoz – spanyol vakáció helyett az ír lemenő nap fényében fürödve, cigarettázva, borozgatva egy óráig. De közben ő maga nem mond le a költészetről, legalábbis a Cure-féle popköltészetről, és hitet tesz amellett, hogy a zene megemeli annyira a valóságot, hogy az ember, ha nem is lesz sikeres, legalább nagyot álmodni megtanul. Vagy mint Pete Townshend, megfeledkezik arról, hogy mindig olyan lesz az orra, mint egy soha le nem kapcsolt világítótorony.

És Carney ezt olyan meggyőzően mondja, hogy nem számít, hogy már másodszor hasznosítja újra az Egyszert, és mint tinihősei, ő is sok helyről kölcsönöz a The Commitmentstől Mi vagyunk a legjobbak!-on át a Majdnem híresig. Mert talán csak Damien Chazelle, a Whiplash rendezője tudja nála jobban, hogyan kell filmre ültetni a könnyűzenét, de Chazelle-ből hiányzik a nyári estéken nélkülözhetetlennek tűnő derűlátás, meg a keserédes ír humor, ami most is megakadályozza, hogy tiszta giccsbe csússzon Carney mutatványa. Nem ez Carney legjobb filmje, de hogy a nyár leghangulatosabb nosztalgiázása, az tuti!
 
Szerző: Soós Tamás