Záborszky Gábor: Fúgák / Ludwig Múzeum
2016.02.11.

Ki a fene merné „képnek” nevezni a Bécsi kapu (1998) üvegszállal erősített puha, kelesztett papírmasszája által határolt domború felületet? Vagy szobornak hívni azt a Táskát (2001), amelyben a bejgli módra tekeredő papundekli alsó szegélyén csillan csak meg egy fémszínű sáv? P. SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Álomkapu
Álomkapu

Amikor Claude Monet imádott feleségét elragadta a gyilkos kór, a megözvegyült festő vásznain alig változott valami. Maradt a gyorsan járó ecset, a plein air gyönyöre, a fénysugarakat szivárványosan rendező technika. Part, fák, távolban tornyok. Alig változott valami, de ez a valami több volt a soknál. Az idő télre fordult a képeken, a folyó fölött, mint  gyászkalapról omló tüll,ködfátyol lebegett, és a víz fölszínét egészen beborították a sárgásszürke, alattomos, egykedvűen zajló jégtáblák. Később, a művészettörténészek ezekből a vétheuil-i képek didergő, páratelt atmoszférájából értették meg a monet-i fájdalom igazi mélységét és valódi természetét. (Nem is abból az egy szál ravatalképből, amely a konkrét hitvest konkrét ágyon ábrázolta. Hiába, az impresszionista már csak ilyen: a pokolban is őrzi a gyászmunka majdnem szenvtelen ábrázolási képességét.)

Amikor Záborszky Gábor, a nagy generációt reprezentáló képzőművész, háta mögött az egyik legstabilabb, legkövetkezetesebb, legméltányoltabb életművel, hagyta újralátni válogatott teljesítményét – ezúttal a Ludwig Múzeumban –, azt is hagynia kellett, hogy az érzékenyebb nézők kódot fejtsenek az életpálya eddigi alakulásáról. Akár jól mentek a dolgok, akár rosszul. Monet megrendüléséhez hasonlóan a művekben „analóg rendszereket” itt is hiába keresünk, a jelbeszéddel, „az úszó jégtáblákkal”,  a „digitális” üzenetekkel kell bíbelődnünk.

Ravaszak a jelek, a megfejtés a közelmúlt ismerete nélkül aligha megy. Például a korai időszakban (hetvenes évek második fele, nyolcvanas évek első fele)  durva felületű homokot és bájtalanul brutális vászonra vitt fotót ütköztetett leginkább, mert benne volt ebben a késői magyar neoavantgárd kellemestől irtózó, ipari hulladékon vegetáló proteszt hangulata (Képkapcsolás, Régi dolgok nyomai és Joseph Beuys hatásának többi hiteles darabja). Vagy  valamivel később (nyolcvanas évek közepe) homok-plextol-farost kompozíciókban pártenyérnyi méretben imitált sokszor gigászi méretű tájakat, mert ezekben meg ott lapult a korlátlan szabadság iránti megrendülés, s egyszersmind a korlátolt itthoni lét komikus kisszerűsége (Jel-kép, Land art otthonra továbbá Richard Long amerikai művész tippjeinek érdekes továbbgondolásai).

Erről álmodtam
Erről álmodtam

E rejtekező dramaturgiából következik, hogy a rendszerváltás környékén eszközei radikálisan átalakultak. Immár elhagyta a „rosszaságot”, és lemondott az iróniáról. Kitért a brutál effektusok elől, és átlépett a második természet roncsai fölött. Maradt a gyönyörű absztrakció, ráadásul az a fajta nonfigurativitás, amely  a festmény síkvilága, a plasztika 3D-je, és az organikus objekt által keletkezett háromszög kellős közepébe pozícionálta létmódját. Ki a fene merné „képnek” nevezni a Bécsi kapu (1998) üvegszállal erősített puha, kelesztett papírmasszája által határolt domború felületet? Vagy szobornak hívni azt a Táskát (2001), amelyben a bejgli módra tekeredő papundekli alsó szegélyén csillan csak meg egy fémszínű sáv?  De leveti magáról a kultusz-tárgy címkéjének gyanúját az a 2009-ben készült Lélektükör is (Horn Gábor tulajdona, erős, szép mű), amelyen a fémes lapok tekintélyt parancsoló szakralitásánál fontosabb a pompás arany pikkelyek gazdag látványa.

Az ám, arany. Záborszky kézjegyévé vált a kilencvenes évek közepétől. Meg persze az ezüst is. Pontosan kifejezte, hogy e kitüntetett fémszínekkel nem csak misztikus és transzcendens tartalommal töltheti föl a műveket, de azt is, hogy mekkora csattanás idézhető elő a szent szín és a talmi anyag kontrasztja által. Forró dinamika süt ezekből a szerencsés csillagzat – vagy inkább nap- és hold-sugárzás – alatt született sorozatokból. Kémiai folyamatok sistergő ereje érződik a fényes fröccsentések nyomán, a lombik gőze csap ki a fegyelmezetten végigkísérletezett paplan formájúra gyúrt munkadarabokból. „Az alkímia vágyott tárgya itt már régen nem az arany – írta dolgairól egyik legértőbb elemzője Ébli Gábor –, hanem a művészet hiteles megjelenítése.”

Az éjszaka démona
Az éjszaka démona. Forrás: lumu.hu

Csinált persze nem csak csillogó holmikat. Hol egy vászonra vitt fotó és az őrölt pala (Kaukázusi felhők, 2006), hol gipsz-karton és C-print (Felhőben úszó boldogság, 2004), hol „csak” eukaliptuszrost, kávé, tea, menta és papír (Szilvi konyhája, 2004) ellentétei teremtettek olyan feszültséget, amely elegancia, mértéktartás és alulfogalmazás nélkül akár fájhatna is. De Záborszky elegáns, mértéktartó és understatement volt a rendszerváltástól innen és túl, egészen a közelmúltig. A kézjegyévé vált arany nem csak izzásával, a kvalitás-fokával is ragyogott.

Történhetett valami. Mint Monet lelkében a gyász 1879-ben, (vagy mint René Magritte életében a kiábrándulás 1946-ban, vagy mint Bálint Endre idegrendszerében a honvágy 1962-ben) egyik évről a másikra Záborszky művészetét is valami (az idő?, a rendszer?, a körülmények?) átalakította. Már a Szétesett világ (2011) feketébe csapódó fehér szilánkjai is feladják a korábbi fölényes harmóniát. Azután a betű-képpel nyomatékosított Hol van az otthon (2013) is világnagy kétségbeesésről árulkodik. A koronát  a Féltorony (2014) teszi föl a depresszióra. Másik címével ki is fecsegi az iskola titkát: Mint oldott kéve, úgy foszlik, omlik, hámlik a sok arany és ezüst, az elmúlt évek-évtizedek optimizmusból, hitből, méltóságból, reményből formázott kincse.

Maradt helyettük valami boldogtalan zűrzavar. Egy túlzsúfolt táblán valódi szobor-töredék Indiából, plusz kavicsos fotó, plusz zuhanó betűk. Egy másik táblán Bali démon faragvány,  plusz valódi deszka, plusz ugyancsak zuhanó betűk. Egy harmadikon éppen ellenkezőleg: reménytelen szürke alapból egy mínuszokkal és persze pluszokkal határolt fekete kör ásít a mai valóságra, úgy is, mint az Anyag fekete lelkére. Ezek az utóbbi művek mind  2014-ben készültek, és nyilván nem jókedvből születtek, nem örömből fakadtak, nem a művész top formáját hozzák. A föntebb idézett művészettörténeti példák pedig álljanak tanulságul, reményként. Egyszer minden elmúlik. Még a szomorúság okai is. Monet újranősült, Magritte helyrebillent és Bálint hazatért. Mindhárman nagy festőként boldogan éltek, míg meg nem haltak.