A Hófehérke és a hét törpe nem hagyja nyugodni a szórakoztatóipart – és viszont. Amióta Grimmék bevették XIX. század eleji mesegyűjtésükbe, számos feldolgozása született. Megjárta a Broadway-t, készítettek belőle musiceltől kezdve animációs pornófilmen át (a Hókefélke folytatást is megélt, Hókefélke visszatér címmel) képregényig mindent. Írt verset belőle Puskin, Neil Gaiman horrorizálta, kombinálták a görög mitológiával, Angela Carter az apa vágyainak tárgyává tette az eredeti mesében mindössze hét éves kislányt, szóval nem sokat pihent a téma az elmúlt kétszáz évben.
A filmesek egész pontosan 1902 óta nem hagyják békén a hófehér bőrű, hollófekete hajú világszépét. A leghíresebb feldolgozása nyilván az 1937-es Disney-rajzfilm, amely anno hét apró kis Oscart is kapott az egy normál méretű mellé az örök gyerekszínész, Shirley Temple prezentálásában, de talán a legbájosabb a Lionsgate cégtől a Snow White: A deadly summer (l. bővebben ide kattintva – a szerk.).
Idén rögtön két feldolgozást is nézhetünk. Az egyikben Charlize Theron a gonosz mostoha, a másikban Julia Roberts. Előbbi komoly fantasy, utóbbi viszont csak vicces fantasy-köntösbe öltözteti a kétszáz éves mesét. Kritikánk tárgya ez utóbbi, amelyet Tarsem Singh rendezett.
 Julia Roberts |
Tarsem az a fajta rendező, aki keveset beszél, de akkor se mond túl sokat. 2000-es debütálása, A sejt óta csupán három filmet forgatott, ám azt úgy, hogy a harmadik film (Halhatatlanok) bemutatója és e mostani között egy év telt el. A mozi megtekintése után azt kell mondanunk, hogy várhatott volna még pár évet. Noha a Tükröm, tükröm ugyanolyan látványos, mint a többi Tarsem-mozi, s kis túlzással tetszőleges fél percéből azonnal be tudnánk azonosítani. Ami nagy szó, ismerjük el.
A rendező indiai származása talán elegendő magyarázat arra, hogy miért képes pusztán a látvánnyal, vagyis a lélegzetelállítóan felvett tájakkal, gyönyörűen idegen épületekkel, ezernyi színben forgó, szélben lobogó ruhakölteményekkel sokakat elvarázsolni. Hogy miért érezzük azt sokan, ha a filmjeit nézzük, hogy azok közelebb állnak az álmokhoz és így a vershez, mint a film műfajához. Tényleg lélegzetelállító, ahogyan Tarsem bánni tud az érzékeinkkel, a térérzékelésünkkel, és ahogyan a helyszínek atmoszféráját meg tudja teremteni, ahogy be tudja lassítani és pörgetni a képet. A sejt annak idején azért tudott emlékezetes lenni, mert a sorozatgyilkos elméjét senki olyan figyelemreméltó költői képzelettel nem festette meg, mint ő. De a Tükröm, tükrömöt nézve azt látjuk, hogy önmagában ez még nagyon kevés. Sőt, azt is, hogy humorral párosítva egyszerűen furán hat. Tarsemnek nincs humora, illetve nem is kellene, hogy legyen. Rejtély, miért erőlteti. (A pénz miatt, persze.)
A történetet ugyanis itt, ebben a verzióban humorral próbálják elmesélni. Ez a megoldás a Shreck első része óta vonzó az animációs iparágban, vagyis hogy klasszikus meséket metapoénokkal, azaz felnőtteknek szóló, kikacsintó, többek közt Kafka Átváltozására is tett utalásokkal mesélnek el. Például a hét törpe egyike így mondhatja az egyik jelenetben, hogy „say hello to my little friend” a Sebhelyes arcúra utalva, vagy ezért könyöröghet a herceg Hófehérkének, amikor azt akarja, hogy a lány ne zárja be a barátait, amikor a sárkánnyal egymaga akar megküzdeni (amit külön nem ért az ember) azokkal a szavakkal, hogy „te egy jól bevált klisén próbálsz változtatni, amit embereken teszteltek”. Több mint egy évtizeddel az ogre kalandjai után ez a fajta humor idejétmúlt, hervadt. De száraznak, ötlettelennek hat a birodalmi rohamosztagosokat idéző zord palotaőrök párbeszéde is, ahol az egyik kérdésére: „Te, szerinted ki lehet menni a hercegnőnek a palotából?” a másik azt feleli: „Tudja a rosseb, de ha nem mondod el, én sem mondom el senkinek.” Persze, lehet, hogy a gyerekek fogják majd élvezni.
 Jobbra Lily Collins (A képek forrása: PORT.hu) |
A Tükröm, tükröm sokáig mintha jó lenne, aztán észreveszi magát, és bemond egy lapos poént. Pedig a látvány mellett a színészgárda is szerethető. A legtöbb reflektorfény Julia Roberts-re esik, aki ezúttal bájos, noha iróniája maga is öli a hatást, a komolyan nem veendő kategóriába billentve a filmet, de legalább méltósággal bolondozik a tétnélküli moziban, helyén kezelve azt. A többiek is szimpatikusak, és remekek az összes törpeszínésztől kezdve a palotaszemélyzeten keresztül a herceget alakító Armie Harmotton át a Hófehérkét játszó Lily Collinsig. Csak néha aggódva vesszük észre rajtuk az akarást, hogy nekik ez vérre megy. Talán ezért a sok új ötlet, poén és változtatás, amelyek mögött elveszik a lényeg, csakúgy, mint a jól bevált dramaturgiai eszközök, az alma, a fűző, a koporsó.
Van például a mesében egy különösen hálás szál. Mégpedig a zsarnok figurája, aki azon az alapon szed adót a kizsigerelt parasztoktól, hogy azt állítja, így tudja csak őket megvédeni az erdőben élő szörnnyel szemben. Manapság, különösen mifelénk, de bárhol máshol is a világon, remek filmet lehetett volna készíteni belőle. Legközelebb.
Vö. Bujdosó Bori: Julia Robertsnek jól áll a hülyeség
Bogya Bíborka: Hófehérke és a mesemorfológia