Szabó G. László nem először bizonyítja, milyen kiváló, érzékeny, művelt, empatikus kérdező. Egyvégtében tálalja Jiří Menzellel folytatott beszélgetéseinek kétszáz oldalas esszenciáját. A kötet olvasását bárhol el lehet kezdeni és (átmenetileg) bárhol abba lehet hagyni, mivel a párbeszéd nem az életrajzi linearitást követi. Szabadon csapong, tehát az ismétlésektől sem idegenkedik, a válaszadó pedig minden lehetőséget megragad az ironikus önkicsinyítésre. Ebből a tónusból nem lehet kilendíteni, s nem egykönnyen dönthető el, mennyire gondolja komolyan önképét, s mennyire elég fifikás és jó humorú ahhoz, hogy élete és egyénisége, észjárása és erkölcsei kapcsán ne kössön mindent a jelen- és utókor orrára.
Mindenesetre az 1938-ban született Menzel következetesen egy „földhözragadt, kispolgári nemzet” fiának nevezi magát, aki ráadásul „lusta harcosnak” is kevés, annyira elkényelmesedett karakter. Legszívesebben átheverészte volna alkotó évtizedeit is. A könyv utolsó vallomás-passzusa is ez: „A hetvenes években egyszer már belekóstoltam [a dolce far niente állapotába]. Három esztendeig nem dolgozhattam, és sokáig külföldre sem mehettem. Az utóbbi nagyon idegesített, de a semmittevést nagyon élveztem. És élvezem, amíg csak élek”. Ebből az alapállásból megnövekedik a véletlenek szerepe a pályán, az érdem jobbára mindig a filmek, színdarabok íróié, a színészeké; a díjakat másoknak kellene adományozni, nem neki.
Menzel nemegyszer hozza szóba derűsen: filmszerepeit törékeny, kisfiús, szemüveges, esetlen alkata, groteszk külleme félreértelmezése folytán kezdte kapni már fiatalon. Ha ezek a felkérések nincsenek, színházi otthonában, a Činoherníben sem játszhatja el Halibut kolléga figuráját Sean O’Casey Nőtlen urak panziója című darabjában. Akik az 1975-ös premier után a magyar színházi sajtóban a produkció jó hírét költötték, mind bámulatosként ünnepelték, ahogy a magánéletben engesztelhetetlenül antialkoholista, antinikotinista Menzel a kétbalkezes részeget (különösen elnyújtott, clownos, semmit sem lelő hazatérési magánszámát) alakította. E hosszú ideig, sok százszor eljátszott remeklést, nagy időkülönbséggel, Prágában és Budapesten is módom volt látni, s ma is olyan impulzív színész-emlékem, amelyhez foghatót vígjátéki kategóriában alig tudnék mondani.
Mindez egy „véletlen” színésztől, aki lapos hétköznapi embernek ítéli magát (halibut egyébként egy laposhal neve), és színésztársai nem feltétlenül respektálták annyira e páratlan teljesítményét, mint a közönség és a kritika. (Sőt, olvashatunk arról, hogy az előadás másik legjobbja, máig a Činoherní egyik vezető színésze, miként mondott nemet a filmrendező Menzel egyik felkérésére, kevesellve a honoráriumot – és miként valósulhatott meg így az oly sok szeretettel emlegetett színészbarát, Rudolf Hrušínský egy újabb pazar szerepe. Kell-e mondanunk: a rokon lélek Hrušínský nem művésznek, hanem „filmgyári dolgozónak” titulálta magát.)
Hrušínský neve a cseh 1968-at és a cseh filmes új hullámot is exponálja. Menzel visszaemlékezése korrekt, de az előbbi kérdést inkább saját kényszerű passzivitásának szemszögéből érinti, az utóbbit művészi szövetségei, rokonszenvei felől értelmezi. Elbeszélve, hogy az ő számára az Egyesült Államokba szóló invitálás nem hozhatta volna meg mindazt, amit a más munkatempójú, keményebb fickó Miloš Formannak meghozott. Ivan Passer, Ewald Schorm, Věra Chytilová: a nevek elő és holt filmeseket idéznek a múltból. A filmbarát – részint „könyvön kívül” – eltöprenghet, ki távozott idő előtt az élők sorából, ki váltott hivatást… (mint a színművész Vladimír Pucholt – ma Kanadában gyermekorvos –, aki történetesen a Forman rendezte Egy szöszi szerelmében látható a könyv lapjain, de nem [mint az aláírás tudatja] Jana Brejchovával, hanem a művésznő húgával, Hana Brejchovával.])
A magyar színház-és filmművészetben sokszor vendégeskedő Menzel roppant udvarias velünk. Jókait, Márait emlegetve szövi közbe: „Nagyon szégyellem, de mi, csehek jóval felkészületlenebbek vagyunk a magyar irodalomból, mint a magyarok a miénkből. Hašek, Čapek, Voskovec és Werich, Hrabal, Kundera, Ouředník műveit, tudom, jól ismerik Magyarországon. Mi valahogy elhanyagoljuk a magyar irodalmat. Elnézést kérek ezért a magam és a cseh értelmiség nevében.” A tételes, sokszor egyszavas (rá)kérdezés folytán e nevek többségéről és sok más művészről foglalhatja össze a véleményét Menzel az uralkodó felelettípusokban: anekdota, bon mot és röpelemzés alakjában. A végletek: Hrabal (Hrabal úr) minden emberi és írói megnyilvánulásában vonzza, Bergman filmjei és egyénisége iránt nem hajlandó elfogadó megértést tanúsítani.
Vonzóan szerény, okos, önkritikus, melléfogásait és hibáit nem mentegető férfit ismer meg a nagyinterjúból az érdeklődő. Menzel értékrendje egészében – életre, művészetre vonatkozóan – maliciózus derűvel átitatott konzervatív szeretetfilozófia. E hangsúlyozott régimódiság egyrészt olyasmiben nyilvánul meg, hogy – például – az Őfelsége pincére voltam meztelenül fürdőző statisztalányainak modern módra borotvált szemérmét Menzel utólag, filmtrükkel begyepesíttette, mondván: csak ekként hiteles. Másrészt a hangsúlyozott szeretetelv rokonszenves sűrűséggel visszaköszön: Jiří Menzel, különféle nyelvi-nyelvtani kerülőkkel, rendre a szolidaritást, a felebarátságot, a szeretetet nevezi meg a művészet – és az élet elviselhető megélése – zálogaként.