Angolul író, kortárs horvát szerző, az 1977-ben, Zágrábban született Tena Štivičić figyelemre méltó darabja látható a Radnóti Színházban, Falcsik Mari eleven fordításában, Alföldi Róbert dinamikus rendezésében. Nem mondom, hogy könnyű este vár a nézőjére. Pedig majdnem társalgási dráma ez, jól adagolt kiderülésekkel, részvéttel teli és gonoszka poénokkal, s jelentős színpadismerettel megírva. Nem egy hasonló mű született az elmúlt évtizedekben skandináv és kelet-európai szerzők tollából. Ünnepre összegyűlő, asztalt körül ülő családi találkozás a magja az eseményeknek, melyek itt most három időpont, 1945, 1990 és 2011 hűvös napjait fölidézve, de nem időrendben elmesélve kerülnek elénk. Igencsak figyelni kell, hogy rájöjjünk, kinek mi a gondja, s hogy tulajdonképpen hol is vagyunk.
S az a helyzet, hogy voltaképpen „itthon”, vagyis otthon vagyunk ebben a horvát történetben. Ebben az akaratvezérelt drámának nemigen nevezhető életképsorozatban – hasonlóan a magyar családok létezéstechnikai gyakorlatához – nem az óhajtott változtatás megszervezése, hanem a dolgok elviselése és megúszása az örökített viselkedési mód. A mienkénél kissé kontúrosabb, múltbeli horvát szokás, hogy utódaiknak afféle „rejtőneveket” adnak a keresztelőkön, melyek viselése nem sorolja be, vagy nagyon is besorolja a tulajdonosát egy-egy ideológiai-politikai irányzat alá, csak mostanában lett divatos nálunk.
Tena Štivičić nevét több mint 20 ország nézői ismerik már. Összesen 70 színpadi produkció kötődik a nevéhez, s mint hírlik, nemrég a Berliner Ensemble kérte fel darab írására. A Radnóti nagyszerű színészgárdája által, Kelemen Kristóf dramaturgi közreműködésével bemutatott 3Tél című műve 2014-ben, egy új színművek születését elősegítő angliai pályázati felhívásra született, London után bemutatták Bécsben is, Zágrábban pedig az utóbbi húsz év legnézettebb horvát színházi előadása volt.
Kováts Adél és Sodró Eliza az előadásban
Az angol nyelvű londoni bemutatót feléneklő egyik újságcikk szerint a 3Tél (3 Winters) témája annyira közel állt a szerző szívéhez, hogy egyszerre kezdte írni horvátul és angolul, mert a szereplőket mindenekelőtt a saját nyelvükön kellett hallania. „Ez egy meglehetősen skizofrén folyamat, és nagyon időigényes is a két nyelven történő írás, így felhagytam vele. De a darab lényeges elemeit mindkét nyelven hallanom kellett.” – mesélte a szerző.
Erős tehertétel a szövegen a megértetés szándéka, vagyis annak a célnak a történelemtanári készültséggel és fegyelmezett dramaturgiával történt megvalósulása, hogy a volt Jugoszlávia határain kívül élők is képesek legyenek fölfogni, mi zajlott a szomszédunkban az elmúlt hetven évben. Egy világháború utáni beköltözés, egy a délszláv háború kirobbanása előtti temetés, és egy az EU-ba való belépés idején zajló esküvő történéseit látjuk a zágrábi Kos családnak egy értékes és hatalmas, de igencsak lerobbant házban található nappalijából elindulva.
A jelmezeket is tervező Kálmán Eszter üres és sötét terének egyetlen fontos eleme van, és ez a terjedelmes és világos, ám a járásokat szükségszerűen megbénító családi asztal, ami mellől nem lehet csak úgy felugrálni. Ezért aztán a stagnáló képet szemlélő nézőnek különösen tapadnia kell az elhangzó szövegre, mert előfordul, hogy egyetlen mondatba zsúfolódnak be – térbeli kapcsolattal, gesztussal, tekintettel alig-alig megtámasztott – fontos információk. Alföldi pontosan érzi ezt a problémát, több esetben akusztikusan próbálja hát berobbantani az elfolyó jeleneteket, az időtagolást pedig Baumgartner Sándor világítási effektjei segítik hatásosan.
Jelenetek az előadásból
A színészi játék mindvégig zökkenőmentes. Öröm látni, mennyire beleillik a Radnóti csapatába az anyát játszó Tóth Ildikó és az egyre karakteresebb és színesebb Bata Éva. Kováts Adél Karolina kisasszony alakítása az évad egyik színészi gyöngyszeme, bár az is igaz, hogy legjobban az ő figurája van megírva. László Zsolt tanárfigurája az első jelenetek során talán a kelleténél is idegborzolóbban piszkálja a fogát az asztalnál, de később egyre tiszteletreméltóbbá válik. Az akcionista Luciját a szerző egyfajta töltött galambnak képzelhette el, ám itt a filigránságában is acélos Sodró Eliza játssza. De állítom: ez a Lucija lélekben kövér.
S hogy mi az apró részekből kirakosgatható történet maga? Hol volt, hol nem, valahol az éppen széthulló Osztrák-Magyar Monarchia idejében, a zágrábi Amruš család villájában teherbe esett egy Monika nevű cselédlány (Hay Anna), ám amikor megszülte kislányát, Ružát (Berényi Nóra Blanka), a háziak egyetlen, dúlt idegzetű jelenlévője, Karolina kisasszony (Kováts Adél) elzavarta őket a házból. Hosszas szenvedések után Ruža párra talált Aleksandar, a szabó személyében (Bodoky Márk), s gyermeket fogant tőle. Áldott állapotában állt be partizánnak, s az erdőben szenvedélyes kapcsolatba került egy hatalommal bíró fölöttesével. Majd újra összekerült vőlegényével, s a dolgok viszonylagos rendeződésekor – Monikával, az anyával, és már megszületett kislányukkal, Másával (később Tóth Ildikó) beköltöztek a számára „kiutalt”, s lakatlannak vélt nagy házba. A kulcsot – alighanem az erdei „kapcsolat” felsőbb utasítására – egy szolgálatkész kommunista hivatalnok (Gazsó György) adja a nő kezébe. A játéknak van egy kis kísértetjárás vonulata is, ez azzal kezdődik, hogy a ház mélyéről előkeveredik, s később örökéletűnek tűnik az arisztokratikusan finom, s csak olykor zavarodott Karolina kisasszony.
Így éldegélnek a házban, ahol megszületik Mása testvérhúga, a később Németországba költöző, s ott a kemény öklű Karlóhoz (Schneider Zoltán) feleségül menő Dunja (Pálfi Kata), Mása pedig férjhez megy Vladóhoz, a tiszta lelkű, punnyatag, kicsit monomániás történelemtanárhoz (László Zsolt). Vladónak és Másának két lánya születik, az éppen Angliából hazatérő s most kivételesen szingli Alisa (Bata Éva), és a holnapi esküvőjére készülő „kicsi a bors, de erős” formátumú Lucija (Sodró Eliza).
Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Színház
Láttuk őket a Jugoszlávia széthullása előtti januárban 1990-ben, Ruža temetésekor is, de a központi idő annak a 2011-es esküvőnek az előestéje, amikor azon vitatkoznak, illő dolog-e, hogy Lucija jegyese – a pillanatnyilag épp egy távoli legénybúcsún mulatozó, ismeretlen gazdasági háttérrel rendelkező, s mindvégig láthatatlan Damjan – kivásárolta a fölöttük lakókat és az alattuk lakókat is, hogy mostantól csak az övéké legyen a hajdani arisztokraták felújításra váró háza. Igen szép, s mondhatni Csehovot idéző motívum a falakat hajdan védő és romboló, megszokott és szeretett, de mostanra eltüntetett borostyánzuhatag emlegetése a beszélgetésben. Más poétikus elem nemigen mutatja magát a műben, de a szerző érvényes színház- és életismerete tagadhatatlan.
Štivičić egyébként gyermekdarabokat is írt, egy Parsifal című vitézi játékot 2001-ben és egy Psszt! című gyermekmusicalt, 2004-ben, amiket esetleg érdemes lenne megismernünk. Fragile! című, több díjat is nyert darabja magyarul is olvasható a Tranzit című Kortárs horvát drámák antológiájában (Válogatta Ivan Trojan, Pécs, Jelenkor Alapítvány, 2012). 3Tél című művéért a szerző a 2014-2015-ös évadban elnyerte az angol nyelven író női drámaírók számára 1978-ban alapított „Susan Smith Blackburn”-díjat. (A díj a nevét a Smith College 1935-1977 között élt öregdiákjáról kapta, s rangját az is jelzi, hogy az 1987-88-as évad díjazottja például maga Caryl Churchill volt.) A Zágrábból Londonba, majd Skóciába költöző, s most is ott élő Tena Štivičić édesapja egyébként a nagynevű Ivo Štivičić, a jogi és filozófiai végzettségű dramaturg és forgatókönyvíró volt, aki már 1958-ban csatlakozott a zágrábi televízióhoz, 1992-1995 között annak színházi szerkesztőjeként dolgozott, majd a Színművészeti Akadémia dramaturgia professzora lett. Ismeretes egy Krleža-adaptáció, amit leányával együtt készített.
A már idézett cikkben mondja a 3Tél szerzője: „Száz évvel ezelőtt a dédnagymamám szobalány volt egy előkelő házban. Analfabéta volt, házasságon kívül esett teherbe, kiközösítették vidéki közösségéből, és ezt a stigmát egész életében hordozta. Nem volt hangja, hogy kifejezze csalódottságát, vagy legalább megértse a saját helyzetét. De megvolt az ösztöne, hogy iskolába küldje a lányát, s később a gyerekei be is fejezték az egyetemet. És nekem most már nemcsak hangom van, de használom is azt – több nyelven is.”
Szorongó kíváncsisággal, de igen szívesen olvasnám azt a darabot, aminek most még láthatatlan hősét, Damjant, hasonlóképp vezette föl az író ebben a műben, mint Tartuffe alakját hajdan Molière. Bár a sokat emlegetett férfiú itt végül nem jelenik meg. Vajon mi lesz most odaát, hogy Damjan, az ismeretlen hátterű vállalkozó átvette a hatalmat? Innét a szomszédból – nagyon érdekelne.
Az előadás adatlapja a Radnóti Színház honlapján itt található.