Revizor: Tíz évvel ezelőtt mutatták be a darabot a londoni Nemzeti Színházban. Felkérésre írta?

Tena Štivičić: Nem egészen. A Birmingham Rep új színdarabok megírását célzó pályázatán vettem részt. Ez jó, de nem jelenti azt, hogy az elkészült mű színre kerül, erre nagyon kevés az esély. Ráadásul én nagyszínpadra írtam – számos kategória volt, én ezt választottam, mert szakmailag érdekelt, hogy hogyan működik ez, hiszen mostanában a legtöbb darab kevés szereplővel, kis térrel operál.

R: Honnan jött az ötlet, hogy miről írjon? Többen kérdezték, vajon önéletrajzi elemekből építkezik-e a darab.

TS: Halvány ötleteim voltak, és igen, a családom történetéből is. A dédanyám például, aki cseléd volt, és gyereket szült, de nem tudta eltartani, ezért elküldte ötévesen másokhoz dolgozni – ez például egy nagyon drámai történet. És a négy nemzedék, benne megannyi nő, csupa nő, mondhatom – és nekem is lányom van, ő már az ötödik nemzedék, ugye –, erről is eszembe jutott mindenféle. És ez az öt nemzedék már felölel száz évet, és az az ország, ami ma Horvátország, az is átment megannyi átalakuláson, a Monarchiától a királyságon át a Tito-féle szocializmusig, a háborúig, az Unióig… De nem mondanám önéletrajzi darabnak.

R: Szerintem is ez a legfontosabb rétege ennek a nagyon összetett darabnak: hogy a legállandóbb vonás ennek a négy generációnak az életében a folyamatos változás. És az, ahogy ez alakítja és befolyásolja az emberi kapcsolatokat és jellemeket. Mi a fókusz?

Tóth Ildikó, Bata Éva, Sodró Eliza, a háttérben László Zsolt

TS: Nehéz nekem elméletileg beszélni a saját írásomról. Valahogy úgy alakult, hogy ennek a családnak az élete egybefonódott a horvát történelemmel. A londoni Nemzetiből nézve ez valami távoli különlegesség, ami semmilyen módon nem kapcsolódik Angliához; egy távoli és pici ország, ahol most még épp háború sincs, vagyis nem igazán érdekes. De paradox módon mégis ezért beszéltek róla, így lettem én az az író, aki egy darabot írt Horvátország illetve Jugoszlávia történelméről. Hát pedig semmi nem állt és áll távolabb tőlem, mint egy ilyen feladat vagy írásmű. A négy nemzedék nőiről írtam, és arról a közegről, amiben éltek, és a kapcsolatukról, arról, hogy hogyan próbáltak meg túlélni, előrébb jutni, és mit adtak át a következő nemzedéknek. A traumáktól kezdve az örökségig: anya és lánya, testvérek hogyan hatnak egymásra.

R: A darab másik fontos kérdése egy örök kérdés, legalábbis itt, Kelet-Közép-Európában – gondolom, Angliában nem annyira: menni vagy maradni. Ebben a darabban van, aki megy és boldogtalan lesz, van, aki megy, aztán visszajön, van, aki marad, de elvágyik – van minden. Ön szerint melyik nemzedék melyik figurája a leginkább reményteli alak a darabban?

TS: Nahát, rengeteg interjút adtam, rengeteg kérdésre válaszoltam a darabbal kapcsolatban, de ezt még nem kérdezték tőlem… Nem is gondolkodtam még rajta. Van a darabban, a legutolsó nemzedékben egy cinikus pragmatista, Lucija, aki látszólag nyer, hiszen egy gazdag férfihoz készül épp hozzámenni – mégsem mondanám nagyon reménytelinek a helyzetét. A testvére, Alisa, aki egyszer már elment és épp hazatérni készül, mégis elmegy újra. Ez vajon reményteli? Azt hiszem, kétféle ember van, és mindkettőn belül számtalan változat: van, aki marad, és van, aki megy. Aki megy, annak a hétköznapi élete valószínűleg nehezebb, keményebb lesz, mint azoké, akik maradnak, de nyitva áll előtte sok olyan lehetőség, ami a maradók előtt nem. Szóval bonyolult ez nagyon.

R: Mindegyik nőnek van igazsága – egyébként a férfiaknak is, de ebben a darabban mégiscsak a nőké a főszerep –, ezért a vitáik izgalmasak és hitelesek, hiszen minden érv és kijelentés mögött valamilyen tapasztalás áll. Melyik az a figura, amelyik ön szerint a legszerethetőbb?

TS: Ez is bonyolult, mert épp azért, mert igazságuk van, mindegyiket lehet szeretni, de talán a harmadik nemzedék képviselője, az anya, Masa a legszerethetőbb.

R: Aki békít, aki csillapít, aki az asztalhoz tereli a családot, és megpróbálja összetartani. Ezért?

TS: Igen. És mert valahogy mégiscsak ő a központ, ő az origó. Anya.

Kováts Adél és Sodró Eliza. Forrás: Radnóti Színház. Fotó: Dömölky Dániel

R: Van még egy fontos vonulat a darabban: a nők emancipálódása, fejlődéstörténete. Ebben, furcsamód, a legidősebb figura, a ház eredeti lakója, az arisztokrata Karolina a leginkább szókimondó: ő hangsúlyozza, hogy a lányoknak tanulni kell, dönteni kell, a saját kezükbe fogni a saját életüket, uralni a vágyaikat, és megpróbálni beteljesíteni.

TS: Igen, és ez szép fokozatosan, nemzedékről nemzedékre meg is történik. Ebben megint van némi önéletrajzi szál: a dédanyám cseléd volt, mondtam, és nem járt iskolába, alig volt hangja, aligha tudta megfelelően kifejezni magát, nemigen voltak szavai. De amikor magához tudta venni ismét a lányát, fontosnak tartotta, hogy Zágrábba vigye, és iskolába küldje. A nagyanyám már nemcsak az általános iskolát, hanem a gimnáziumot is elvégezte. Anyám és a nagynéném már egyetemre jártak, diplomát szereztek, egy olyan környezetből, ahol ez távolról sem volt mindennapos. Az én nemzedékemnél pedig egyenesen természetes volt: az alapképzést otthon végeztem, a mesterképzést itt, Londonban. És most két nyelven fejezem ki magam. És ez az egész az oktatásnak és tanulásnak köszönhető. A lányom pedig teljesen kétnyelvű, itt született Londonban, és teljesen más környezetben nő föl, mint én, mások lesznek a problémái is.

R: Ön horvát drámaíróként definiálja magát, vagy immár angol drámaíró?

TS: Tudom, hogy vannak ezek a címkék, hiszen mindig mindent felcímkézünk. Horvát születésű angol drámaíró, mondhatnám, de mindig lesznek zárójelek. Ha nem Angliában születtem, sosem leszek angol drámaírónak tekintve. Bárhová megyek, horvát születésű maradok, így is leszek megjelölve. De ami a személyes identitásomat illeti, miután tizenhat évig éltem Londonban – jelenleg Skóciában élünk –, ez volt a legfontosabb időszak az életemben. Ezért aztán úgy magamnak, szűk környezetben londoniként határozom meg magam. Horvátország kis ország, de ott is leginkább zágrábi lennék, és vannak az országnak olyan részei, amikről nem is sokat tudok, és nem is komfortosak nekem. De ha másutt vagyok, például itt, Angliában, illetve az Egyesült Királyságban, akkor sokkal könnyebben ragad az olyan címke, mint a horvát, az ex-jugoszláv, a balkáni, a kelet-európai… És ez mind az identitásom része, persze.

Az előadás adatlapja itt található.