Hibátlan, kifogástalan – ezek a fosztóképzős dicsérő jelzők jutottak eszembe, miután megnéztem a Magyarázat mindenre című filmet, Reisz Gábor rendezését. Szeretnék utánajárni, hogy miért éppen ezek. RADNÓTI SÁNDOR PUBLICISZTIKÁJA.
A sugallatos-statikus színpadkép, a fények kompozíciója, a hangok, a minimálzene a szikár rendezői koncepció megvalósulását szolgálják, mert a produkcióban, úgy vélem, a vízió, a világkép felrajzolása a domináns elem, s csak kevéssé az emberi drámák kibontása. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Beletelik egy kis időbe, míg a néző képes meghatározni, hogy tulajdonképpen mit néz éppen. Indulatos ismeretterjesztés, csúfondáros tudománytörténet vagy revüparódiának álcázott, lázító asszonyszínház ez? Egyelőre mindenből egy kicsi. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Fazekas Máté Bence azzal a gondolattal játszik el, hogy hány hatóságra van szükség egy középkorú nő kilakoltatásához. Ám minél több ember érkezik a helyszínre, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a bürokrácia nem igazán tud mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amelyekben némi emberségre lenne szükség. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
Színház haladóknak, színház lazáknak, színház megfáradtaknak és üdéknek – ők menjenek megnézni az Örkénybe ezt a két előadást. Aztán ha nem jön be – egyik, másik vagy egyik sem –, kérjék vissza a jegy árát. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Alább az első stream-kritikát olvashatják. Nem a kritika stream, hanem az előadás, amiről íródik. Welcome in the 21st century. Avagy: covid-termék, de megtartjuk. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
„Mindenható Isten, ki más volnék én, mint az a félelem, amelyet ébresztek másokban?” – szól Aigiszthosz, a koporsókból kirakott város beteg és boldogtalan ura. Körötte országrohasztó kushadás. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Ígéretes. Ezt a jelzőt próbálom visszatornázni a valódi helyére, visszaszerezni neki a saját, normális jelentését. Egy izgalmas színházi fogalmazásmód ígéretes megjelenését láttam az Örkény Színház Édes Anna című előadásában. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
A Secondhand című előadás minden epizódja a dicstelenül kimúlt (?) Szovjetunióról szól, az előadás egésze azonban belőlünk, nem-szovjetekből épül és rólunk mesél. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Nem Alekszijevics világa a Secondhand című előadás, hanem a kelet-európai emlékezetpolitika kis tükre: egyszerre van jelen benne amnézia, nosztalgia és egy mitizált posztszovjet társadalomkép. KOLLÁR ZSUZSANNA KRITIKÁJA.
A hang, amelyen a szereplők megszólalnak a Belvárosi Színház Dühöngő ifjúság című előadásában, a kétezer-tízes évek végének hangja. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Próbálom elkerülni a címbe tolakvó alliterációt, de erősebb nálam. S végül is, erről van szó. Gáspár Ildikó Kafka-látomásának lényege a barátkozó borzalom, a házi koszton hizlalt rémképek tanító célzatú bemutatása. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Henrik, az ötödik (Nagy Zsolt), másnaposan és kialvatlanul hunyorog a frissen elnyert hatalom fényében. Szájszéle remeg, de fegyelmezett, elszánás és félelem uralja. Okkal. Ő aztán tudja, mi lakik népe szívében. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
A szerző „kis haláltánc” megnevezéssel illette több mint nyolcvan éve íródott darabját. Kis haláltánchoz kis tánc vagy kis halál szükséges. De van-e kis halál? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Lehet-e a 20. század egyik alapművét, a négykötetes, ezerötszáz oldalas „mitikus regényt” (ahogy Szerb Antal nevezi) színpadra vinni? Lehet-e a mű – ismét Szerb Antallal szólva – „tündéri iróniáját” visszaadni? Lehet. Nem is akárhogy! NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.