A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban töltöttünk négy estét, az évad első felének bemutatóit láttuk. Leginkább két előadásról írok. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.
Nehéz értéksemleges nyílászáróvá lenni Magyarországon, avagy hány emberöltő egy vaskapu és hány vaskapu egy élet. PARTI NAGY LAJOS KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓJA.
A színpad közepén egy akvárium, benne egyetlen jól megtermett aranyhal – gondoljon mindenki, akire/amire akar –, és mögötte a kezdet kezdetétől maga Tartuffe néz farkasszemet velünk. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Réz Pál életútinterjújában sok szó esik az emlékezés természetéről, így a recenzens is kezdheti valami ilyesmivel: olvasás közben ugyanazt az intellektuális mámort érezte, mint ami bő 20 éve e „hangos memoár” sugárzásakor a rádióhoz vonta. Az emlékek nem hazudnak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Kicsi és savanyú, de legalább a miénk: ezúttal igazi hungarikumot, az operettet gyalázzák szembe Mohácsiék Parti Naggyal kart karba öltve. A baj csak az, hogy akárhonnan nézem, messze még az úticél, vagyis Jamaica. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
A huszadik század jó néhány magyar drámájának előadástörténetéről szól Földes Anna új kötete. Kritikus kérdések sorozatát veti föl a válogatás, viszont lenyűgöző a szemtanú hitelessége. KARSAI GYÖRGY KRITIKÁJA.
Nem jó matracnak lenni ezen az estén: a címszereplőt sűrűn elagyabugyálják a színen, s a csihi-puhiban botokkal rámért csapások a jókora laticelekre záporoznak. A néző viszont nem bánná, ha az előadás egy kicsit jobban szíven ütné. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Színészként indult, néhány évvel ezelőtt Alföldi Róbert felkérésére rendezett először a Nemzeti Színházban. Új rendezése a Don Quijote, ami a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadásában látható. Rába Rolanddal beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Bagossy László Tartuffe-rendezésében mindenki és minden feláldozható. Egy család nyugalma a hatalomért, egy előadás egyetlen jó ötletért. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
A Holmi 25. születésnapján a szerkesztők arra az elhatározásra jutottak, hogy a rendszerváltás hajnalán megindult folyóiratot megszüntetik, nem csinálják tovább. Ez a szám ünnepélyes búcsú egyben, ha még az év végéig meg is jelenik majd a lap. SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.
A Máglya, Dragomán György új könyve, az elhallgatás-sejtetés-kimondás regénye, melynek olvasása során váltják egymást a befejezés nélküli történetek. Közben várjuk a lényegi mondanivalót, de légüres térben vagyunk és a főszálak mintha nem akarnának kibomlani és végigérni. RÁCZ GERGŐ ÍRÁSA
Nagy József visszatért első nagy sikere, a Pekingi kacsa hazai bemutatójának színhelyére, a Szkénébe, hogy enigmatikus színházi világának egyik örök visszatérő ihletforrását, Tolnai Ottó költészetét szóra bírja. Nem csak képletesen. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.
A melegvizet nem kell feltalálni, avagy minden remek ötlet közkincs: az egy évvel ezelőtti Ganymed Goes Europe nyomán készült Textúra 2014 című produkció a Szépművészetiben előre vetíti sorozat-jellegét. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Szerencsére vannak olyan helyek a világon, melyeket az embertelen technológiai fejlődés vihara, a világkapitalizmus vad dübörgése és a dekadens nyugati civilizáció fékevesztett tombolása ellenére érintetlenül, a maguk önfeledt ártatlanságában konzervált az idő. Ilyen csodálatra méltó, romlatlan színfolt a balatonszemesi gyerektábor is. NÉMETH BÁLINT ÉS SIMON BETTINA ÍRÁSA.
A kiadó nagyítót is mellékelhetett volna az indokolatlanul apró betűfokozattal szedett „novellinók” mellé. Bár igaz, ami igaz, a kicsinyítés e prózának épp olyan alapfogása, mint a nagyítás, túlzás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.