Az Oldboy és a Drive óta tudjuk, hogy igazán komoly dolgokat kalapáccsal kell elintézni. Mellette a kés vagy a pisztoly már kimondottan nőiesnek tűnik. A Sosem voltál itt hallgatag ügyintézője sem véli másként. S bár a testén hordja foglalkozásának mellékhatásait, igazán a lelke érdekes. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Poénosabb lett a folytatás, de a Deadpool-jelenség még mindig sokkal szórakoztatóbb a Deadpool-filmeknél. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Már akkor illene gyanakodni, amikor a magyar változat címében megjelenik a „vérfagyasztó” jelző. Az alkotók eredetileg jobban bíztak a leendő nézők memóriájában, hiszen kimondottan egyszerűségre törekedetek: 7 nap Etenbbében címmel látták el a gépeltérítés eseményeit taglaló filmet. De hát kinek ugrana be ebből Uganda? Vagy a nagy nyilvánosságot kapott események? És kit érdekelne mindez a „vérfagyasztó” nélkül? PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A német Jan Zabeil korrekt fesztiválkarriert futott rendezésében egy kiskamasz és édesanyjának új barátja próbál egymáson fogást találni – a száraz pszichológiai szaktanácsadást a jó színészek és a festői környezet igyekeznek játékfilmmé formálni. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Csodásan bizarr bulifilm született Neil Gaiman novellájából, ami néha az idegeinkkel játszik, mégsem lehet utálni egy percig sem. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az év horrorszenzációja valóban szenzációs horror. Ha nem is néma, de csendes és feszült paramaraton: mintha Chaplin rémisztgetne az Aliennel. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Végtelen háború a Marvel eddigi szuperhősfilmjeinek a betetőzése – de korántsem a csúcsteljesítménye. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Vannak olyan filmek, amelyek csak abban bízhatnak, hogy elég rámenősen kérik a nézőt: másfél órára kapcsolják ki az agyukat. Hagyják, hogy sodorja el a történet (vagy annak látszata), és ne morfondírozzanak azon ünneprontóan, hogy ha vajon olyan erős a szél, hogy könnyedén sodor el autókat, akkor az emberek vajon hogyan maradhatnak talpon? PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Tíz évvel az okkal-joggal műfaji klasszikussá vált Mártírok (és a hervasztóan semmilyen, 2012-es A magas ember) után a francia extrémhorror-vonulat nagyágyúja, Pascal Laugier ismét előállt egy intelligens, igencsak megterhelő horrorfilmmel. Természetesen most is nőkkel a főszerepben. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Ismerős a western, de most fájóan személyes. Az ausztrál őslakosok balladája gyönyörű a maga kíméletlenségében. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Bogdán Árpád második nagyjátékfilmje nem egy tragikus eseménylánc okainak következetes feltárására, hanem annak emberi drámáira összpontosít. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.

A Téli fivérek hol rögrealista, hol szürreális bolyongás a fehér sivatagban: a mészkő porával és a hóval beterített, isten háta mögötti vidéken. Balladai történet, balladába illő végkifejlettel, dán módra, némi ká európai bizsergéssel. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Az öt évvel ezelőtti első részben Guillermo del Toro még hatékonyan üzente nekünk, hogy ő tulajdonképpen egy boldog kölyök, aki a kádban játszik a műanyag jaegerekkel és a kaijukkal. Azonban Steven S. DeKnight folytatásában a robotok és a szörnyek kitakarják a filmet. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A Lajkó: Cigány az űrben című fekete komédia érdekes műfaji kísérlet, ami ugyan sokszor vicces, végül mégsem találja telibe a nézőt. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.