Nem, nem nézem meg, mit írtam – ha írtam – a Játék a kastélyban kaposvári előadásáról. Arra emlékszem, hogy a bemutató délelőttjén rúgta ki az akkori igazgató a rendezőt, Mohácsi Jánost. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
A két miskolci előadás két távoli bolygó szülötte. A hülyéje, mondhatni, szabatos, klasszikus bohózat, az Elza, vagy a világ vége abszurd színjáték, amely kétségkívül vicces víziót hoz színre. Az Elza jut messzebbre. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Végtelenül gazdag előadás: nemcsak a húszas évek numerus claususos világát idézi meg, de az örök magyar agóniát; a pusztulást, az életörömöt, a szépséget. A miskolci társulat tündököl Móricz ragyogásában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Látványos akció és veretes dikció kényes egyensúlyát hozza létre Szőcs Artur a miskolci társulattal, amikor Euripidész ma is érvényes gondolatait egy futófényekkel dekorált lebujban mondatja el. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. A körülöttem ülő középiskolás osztályok legalábbis ezt a stratégiát választották a miskolci előadás befogadásához. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Talán megbocsájtható, ha a „fővárosi kritikus” elsősorban arra kíváncsi a miskolci színház nézőterén ülve, hogy miben más és miben több egy operettelőadás ott, mint a Nagymező utcában. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
A túlzás fontos stíluseszköz, komédia színrevitelekor szinte nélkülözhetetlen. Az eltúlzott túlzás viszont – pláne túlzó fokra emelve – önmagát kezdi ki. Ami sok, az sok. Úrra lesz rajtunk a hiányérzet. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Kezdetben volt a könyv. A Könyv Don Quijoténál volt, és itt kezdődtek a problémák. A teremtő fantázia nem csak egy rossz szókapcsolat, hanem valóban létezik: amit Don Quijote elképzel, az Don Quijote számára a valóság. És számunkra is azzá válhat, ha a történet egy olyan kiváló csapat kezébe kerül, mint a Miskolci Balett. Aktuális, kortárs, friss módon. DOHY ANNA KRITIKÁJA.
2015 júniusában ellenszavazat nélkül választották meg a Miskolci Nemzeti Színház ügyvezető igazgatójának Béres Attilát, aki szerint a közgyűlés szakmai kérdésként kezelte a pályázatokat. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
A túlvilág bizarr álomképként tűnik fel Szabó Máté rendezésében. Az angyalokat a Baltazár Színház tagjai (más előadásokon az Utca-Szak fiataljai) személyesítik meg, angyalszárnyat viselnek a mennybéli rendőrök is, a Máhr Ági játszotta Fogalmazó pedig maga a megtestesült szívjóság. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Elég-e az üvegház a boldogsághoz és a társadalmi helyzet megszilárdításához, avagy értelmezhető és komolyan vehető-e az amerikai suburbia Borsodban? A kérdést Edward Albee (Giles Coopertől kölcsönzött) darabjával próbálja megválaszolni Zsótér Sándor. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
A Pillantás a hídról-ra rá lehetne húzni akár egy nagyon mai olvasatot is, ha a migránskérdésre fűzné fel a darabot a rendező. Lehetne belőle krimit csinálni. Lehetne görög sorstragédia is akár, Miller után nem annyira szabadon. Elképzelhető, hogy ezeket Lukáts Andor zsákutcának gondolta. De sajnos másfelé nem indult el. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.
Nekem akárhányszor le lehet nyomni a torkomon a Ványa bácsit. Legalább tízszer gondoltam eddig úgy, hogy életem Ványa bácsiját láttam. Vagyis kíváncsian mentem Miskolcra, egy újabb Ványa bácsira. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
„Súlyos komédia, bár látszatra könnyű” – írta történelmietlen történelmi színművéről Dürrenmatt. Keszég László miskolci rendezésében szerencsésen megvalósul e kettősség. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Tucat-Tosca helyett egyediségre törekvő, s több ponton sikeres produkciót hívtak életre Miskolcon Kesselyák Gergely és alkotótársai. Nem csupán a merészségért jár a méltatás. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.