Éppen a váratlan szerencse teszi világossá, hogy a világukból nincs számukra kiút: nem rendelkeznek ugyanis olyan nézőponttal, ahonnan értelmes módon elképzelhető másfajta élet. Ugyanakkor képesek arra, hogy belássák ezt a kudarcot – e nézőpontok váltogatása pedig hideglelős oszcillációt eredményez a komikus naivitás és a keserű tisztánlátás pillanatai között.
![]() Jelenet az előadásból. Tóth László felvételei |
Vincze János rendezése pontosan érzékelteti ezeket a ritmusváltásokat. A házaspár kettősében a Nő szerepe az aktívabb: Bacskó Tünde plasztikus gesztusokkal formálja meg a karcos, fáradt, sérülékenységét agresszivitásba bújtató asszony figuráját. A Férfi magabiztossága ugyancsak álca, ő voltaképpen mindvégig alkalmazkodik a feleségéhez. Tart a szangvinikus Nő reakcióitól, eleve védekezésből indít, és a szemrehányásokkal szemben folyton mentséget igyekszik találni. Bánky Gábor alakítása a bohóckodás mögé rejtett hárítást, a sérülékenységet hangsúlyozza. Az elfuserált sors, a talajvesztés, az életpálya kilátástalansága kettejük nagy, közös élménye, az alap, amelyre fölépítették az identitásukat. Ezt teszi világossá számukra a megváltozott helyzet. A lottófőnyeremény puszta ténye olyan távlatokat tár föl előttük, amelyre az elragadtatottságában is kisstílű tervezgetésen túl csakis szorongással és bűntudattal képesek válaszolni. És éppen ezen a ponton válnak tragikus figurákká, amint kiderül róluk, hogy képtelenek a cinizmusra. „…eddig szegény voltam… De most gazdag lettem! És most már úgy is kell gondolkozni!” – vágja elkeseredetten a Nő a férje arcába.
Ezek a pillanatok váratlan erővel szakítják meg a csípős hangú, mulattató párbeszédeket. A Pécsi Harmadik Színház Stúdiószínházának szűkös terében a nézők egy része szinte a konyhaasztal körül foglal helyet, és a fejük fölött zajlik a családi perpatvar. E váltások során pedig a közönségen is érezhető feszélyezettség lesz úrrá, elkomorulnak, megnyúlnak az arcok. Kényelmetlenné válik a voyeur helyzete. Hát persze, a plebejusok, amint arról ábrándoznak, hogy megvásárolják a jugoszláv szigetet, amelyet valaha Tito ajándékozott Ricsárd Börtönnek és Elizabet Télornak, klasszikus vígjátéki szereplők, világképük korlátozottsága karikatúraszerű és mulatságos. Ám egy-egy hirtelen fordulattal világossá válik, hogy a keserűségük és a reményvesztettségük valódi. És akkor talán mégiscsak igazuk van, a rajtuk – és, bocsánat, rajtunk – eluralkodó pánik mégis jogos.
![]() Bacskó Tünde |
Magyarországon a vidéki élethez többnyire a reménytelenség képzete társul (míg a fővárosihoz az elveszettségé, szépen vagyunk), ám a Prahban nyilvánvalóan többről van szó a reménytelen vidéki figurák zsánerénél. „Ők is tudják. Fölöslegesek” – jelenti ki a Férfi a gyerekeiről, majd hozzáfűzi: „mi is azok vagyunk – az egész ország fölösleges…” Bevallom, a darabot olvasva magam ezt az utolsó félmondatot éreztem fölöslegesnek, túlzottan tételmondatszerűnek, ám a Harmadik Színház bemutató előadásán meggyőzően hangzott. A darab zárlatán mindamellett éreztem némi megoldatlanságot: mintha volna valami törés abban az ívben, ahogy a két szereplő eljut a döntésig, miszerint elutasítja a mesés nyereményt. Így a Férfi záró átokmonológja némileg légüres térbe érkezik. Az a gyanúm azonban, hogy mindez nem a pécsi előadás koncepciójából fakad, hanem a Spiró-szövegbe beépített dramaturgiai buktatóról van szó – ami persze hosszú távon akár gyümölcsöző, mind radikálisabb színpadi értelmezéseket előhívó „anyaghibának” is bizonyulhat.
Apropó, légüres tér. A darab nyitányaként az aznapi hírek szólnak a rádióból. A december 17-i bemutatón például az, hogy megtalálták az alsőörsi postásnőt, aki ötszázhúszszázezer forinttal és egy marék telefonkártyával Bécsbe szökött, majd bő két hét elteltével visszatért. Később azt vallotta, annyi célja volt csupán, hogy a megszokott környezetéből kicsit „kivonhassa magát”.
V.ö.: Balogh Robert: Isa pur…