A színlapon ez áll: A szövegkönyv Fábri Péter fordítása alapján, Rusznyák Gábor és a társulat belepiszkálásával készült. Csapjanak hát a levegőbe a mohácsisták, mert ha hasonlítási pontot keresnénk, akkor őt kellene megnevezni. Meg azok, akik még emlegetik az Újvidéki Színház kalákában létrehozott, saját életükre, közösségükre, helyzetükre reflektáló produkcióit, ugyanakkor nyugodjanak meg a puristák is, mert a shakespeare-i cselekmény nem változott, legfeljebb sűrítettebb lett, és csúnya szavak sem hangzanak el azon a színpadon, ahol terápiás jelleggel kibeszélik a félmúltat. Bár az nem teljesen világos, hogy ki kinek és milyen hangnemben szól a színpadról.
 Jelenetek az előadásból |
Szinte üres a tér, amit görgőkre szerelt, könyvtelen könyvtári polcok határolnak. Elöl egy kartotékszekrény – hogy mit rejtenek fiókjai, nem tudni, illetve de, persze, pontosan tudjuk, hogy azt tartják számon e cédulákon, mit telefonoztak s mikor, miért, kinek –, amibe praktikusan, szinte láthatatlanul bele van applikálva egy iratmegsemmisítő. A ledarált papírhalom bálája pedig egyre csak nő. A múltat végképp eltörölni – szól rezignáltan Prospero a Prológusban. (A szeretetteljes atyai és jóval keményebb varázslói-vezetői szigorát felvillantó száműzött hercegen kívül további szereplők a semmiségekről fecsegő Miranda és Ariel.)
Balra a felirat: Biblioteka, s ez Prospero életének ismeretében minden nézőnek magától értetődő. Jobbra a felirat: Goli otok, ami a délszláv történelemben járatlannak nem mond semmit, az előadásbeli összefüggések ismeretéhez azonban szükséges. Goli otok, azaz a kopár sziget, ahol már az I. világháború idején is börtön volt (a Monarchia által foglyul ejtett orosz katonákat hozták ide), majd a későbbi rendszer politikai foglyai törték a követ a forró nyárban, a bóra fútta hideg télben. Ha nem lenne ez a konkretizálás, a jelmezek, a terepszín ruhák fekete számai, egyáltalán: a miliő könnyen asszociáltatna a kínai átnevelő táborokra, Recskre, a Gulagra vagy épp Guantanamóra, azaz akkor is egyértelműen azonosítanánk, hogy nem egyszerű száműzötteket látunk, hanem egy börtönszigeten járunk. Mégis: Goli otok, és ami abból következik, valószínűleg jobban húsba és lélekbe vágóvá teszi a produkciót.
Ennek a szigetnek az ura tehát Prospero, helyzete azonban ambivalens: olyan börtönőr ő, aki maga is fogoly. Kegyetlen szerep mindkettő, nehezen is birkózik vele. Az egyikben, száműzöttként és kitaszítottként elvették javait – egyetlen kanál lóg madzagon a nyakában, az, amivel a csónakból egykor a vizet kimerte, hogy életüket mentse –, méltóságát így-úgy, de igyekszik megőrizni; a másikban viszont akár megsemmisítésre is képes hatalommal rendelkezik. Igaz, ez az uralom csak látszólagos, mert ennek fényében például Ariel esetében a szabadságígérvény meglehetősen kevéssé értelmezhető egy kiváltságos helyzetben levő rabtól.
 |
A skizofrén állapottól a szellemek a szigeten avagy a sziget szellemei sem mentesek, olyannyira nem, hogy helyenként a néző is elbizonytalanodik. Előzmény nélkül kap hajba Ceres és Juno: előbbi azt állítja, hogy őt, a lányát egyedül nevelő anyát egy nagy fekete autóval vitték el, s vagonírozták be, amire utóbbi olyan hithű elvtársként, aki még a börtönben is idealista marad, esetleg az életéért bármire képes buzgó patkányként replikáz, s emlegeti Tito atyánkat. Ugyanilyen gyökértelen ötletnek látszik Miranda és Ferdinánd esküvőjén kultúrműsor gyanánt a múlt letűnt szellemeit idézni, hogy azok partizánversein, a gépfegyverkéhez szóló ódáján, Titónak címzett gyerekversén – eredeti nyelven természetesen – az ifjú trónörökös elámuljon (különösen akkor, ha ezt a legfiatalabbak, a nyolcvanas évek közepén születettek teszik). Mivel mindezek Prospero jelenlétében hangzanak el, mi több, ünnepélyes pillanatokban, s ezekre a milánói herceg az elvárt tiltás vagy félelemreakció helyett leginkább zavartan reagál. Nyilvánvaló tehát, hogy Prospero nem bűntelen: bűnlajstromán ott áll mindaz, amit Ariellel és Calibannal, vagy épp Ferdinánddal tett, s mintha még abban is elbizonytalanodnánk, hogy vajon azért vessünk-e rá követ, mert egykor Milánóban kívül maradt a közügyeken, vagy épp ellenkezőleg: ő is benne volt mindenben nyakig. Nehezen áll össze a kép: a rendező nem ad abban támpontot, ki a bűnös(ebb), s a nézőnek feladata-e az ítélkezés az agyonretusált történelem felett.
De hiába bukkanunk az értelmezés szövetében lépten-nyomon lyukakra – mert valljuk meg: a jelenetek ki vannak találva, csak épp az ok-okozati összefüggések lazák –, az előadást inkább az erényei határozzák meg. Elsőként említsük magát a témafelvetést, mert elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. Aztán érdem még a belepiszkálásnak nevezett együttes szövegalakítás, amelynek szövegpoénjai oldják a történet komor hangulatát.
 Forrás: Újvidéki Színház |
És persze meg kell emlékeznünk a nagyszámú szereplőgárda remek kamaraalakításairól. Odaadó alkalmazott Francisco (Buza Ákos), az amatőr természetbúvár lelkes okoskodásával és naivitásával figyeli a szigetet Adrian (Pongó Gábor). Az operettek táncoskomikusaira, leginkább egy bizarr, rusztikus suttyó Pixi-Mixi párosra emlékeztet Stephano és Trinculo kettőse (Német Attila, Huszta Dániel), míg más műfajban minden bizonnyal a hidegvérű bérgyilkos szerepét kapná Antonio és Sebastian (Varga Tamás, Kőrösi István). Az aldonsasítás – Alonsóból – következménye a kemény politikusi és lágy anyai szív, valamint a bölcs Gonzagóval bimbózni kezdő szerelem (Banka Lívia, Kovács Frigyes).
Miranda (Elor Emina) a papa szeme fénye, finom szépségű és romlatlan, naivitásával pedig megmosolyogtató, a palota búrája alatt nevelt Ferdinánd (Sirmer Zoltán) az új világra rácsodálkozása közben sem feledkezik meg a lovagi erényekről. Ariel (Kokrehel Júlia) készséges, kedvvel dolgozó, egyértelműen nőnemű szellem, aki tapasztalt a hajszín és bőrtónus közti összefüggésben, valamint a gazdája iránt érzett, láthatóan reménytelen szerelemben. Nem tudjuk eldönteni, jó vagy rossz, bűntelen vagy bűnös, mindenesetre nagy titkokat őriz Prospero (Balázs Áron), akinek karizmája és/vagy bűvereje alól nem vonhatja ki magát senki, s akinek rezignált külseje bármelyik pillanatban kitörni kész szenvedélyt (szenvedést?) leplez. Caliban (Magyar Attila, a lehető legszomorúbb és legkeserűbb bohócként) ebben az előadásban ténylegesen nem tesz rosszat, bűnei egyrészt anyjáról szállnak rá, másrészt puszta gondolatbűnök.
Paradox módon az a büntetése, hogy megkapja, amire vágyott: uralkodó lehet jogos tulajdonán, a szigeten. Egyedül azonban képtelen meglenni. A könyvek nyújthatnának társaságot, vagy legalábbis a menekülés látszatútját jelenthetnék, de úgy tűnik, Isten hiába teremtette az eget és a földet, hiába szólt: „Legyen világosság!”, csak áltatta magát azzal, hogy ez jó. A könyvek könyvének első lapja, csakúgy, mint bármelyik másiké, kitéphető, mehet a zúzdába. Igazság, hazugság – egyre megy. Nincs mese.