 Pereszlényi Erika |
A társulatot 1992-ben alapította Keszég László, aki a vajdasági AIOWA Csoportban kezdte több, azóta önálló alkotóvá lett társával együtt, és pályája úgynevezett hivatalos csúcsán a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője és színésze volt, vagyis profi. Mindemellett mégiscsak a Pont Műhely nevű független csapat az ő kézjegye a magyar kulturális élet nagy indiánkönyvében, hiszen ebben egyesül a vajdasági múlt és a kiúttalan, de vidám magyar jövő. Évente jelentkeznek új előadással a MU Színházban, és van, hogy külföldi rendezőket hívnak meg. Az előadások aztán, attól függően, hogy éppen támogatott vagy megtűrt a csapat, változó kivitelezésűek, de mondandójuk mindig érvényes és szellemes. Általában valaminek a nehézkes működéséről beszélnek, legyen az család, népünnepély vagy társadalom. A szövegek montázsszerűek, innen-onnan összeszedettek, és úgy vannak passzítva egymáshoz, hogy homlokegyenest mást jelentenek, mint azon a helyen, ahonnan kiemelték őket.
 Vicei Zsolt és Keszég László |
Ez az újra összerakás a legnagyobb erénye A kunyhó című legfrissebb produkciójuknak is, melyet ismét a kitérő motívumok vezetnek az előre megírt szöveg helyett. A montázs darabkái annyira elrugaszkodnak egymástól, hogy az egész inkább már álomszerű, szürreális, mégis határozott íve van. Keszég bejön, meztelenül, vörös parókában, kirúzsozva, verset mond, androgün paródia, a nemi szomorúság archetípusa – mindenki nevet. Lefújják liszttel – kicsit poros már ez is. Egy nő monologizál ingvasalás közben a hazugságról, miközben két férfiról álmodozik egyszerre – szoftpornó-filmbe illő jelenet. Kisvártatva trágár magyar nóták vajdasági mutációit adják elő egyre komolyabb tempóban -a színpadon és a nézőtéren is elszabadul a pokol. Filmek egy indián törzs életéről, előtérben az ölés, bikák vére folyik, nem rituálisan, csak úgy a kaja miatt, a bikák értelmes szemei, aztán a kések. Később félbevágott majmokat látunk a piacon, melyekről a középkorú indián hölgy azt állítja, hogy háziállatnak viszik haza. Az igazán radikális kognitív disszonancia redukció. Mondom, hogy megnyugodhatsz, nem azt látod, amit látni vélsz. Keszég kortárs zeneművet ad elő mint finn operaénekes, a téma: Varsó eleste. A szöveg halandzsa, a mímelés túlmegy minden határon, és megintcsak viharos, kelet-európai kabaréba torkollik a jelenet.
 Pereszlényi Erika és Enyedi Éva |
Semmi nem az tehát, aminek látszik, de azt tudjuk, hogy itt már rég az identitásunkról van szó. Arról, hogy élnünk, halnunk kell, akár a színpadon. A zenészek, ahogy az a Pont Műhely életében egy ideje működik, végig a színpadon vannak, és élőben, erőszakos alázattal festik alá a darabot, irányítják is időnként. Márkos Albert finomabban, Szesztai Dávid pedig úgy, hogy színészkedik, igaz minimálban, de rendkívül hatásosan. A darab csúcspontja úgymond egy vita az alkotásról, amelyben mint egy kerekasztal mellett, mindenki elmondja a véleményét arról, mennyire érzi magát művésznek. Szánalmas portré a jelenlegi állapotokról, a hibakeresésről, az egymásra mutogatásról, ami természetesen nevetésbe fullad, mert egyedül így van értelme bemutatni.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Az előadás másik csúcspontja, amikor A vakond nadrágját olvassák fel a színészek. Elképesztő, ahogy gyerekkorunk általános és közkedvelt meséje pusztán a hangsúlyok elcsúsztatásától meg a szerkesztéstől balladai színezetet kap. A "műsor" a munkás, amatőr színjátszó csoportok előadásainak hangulatát idézi, a koreográfia pedig a tömegtornák egyszerű elemeit, mindezt a beteljesült mesék szomorúságának jegyében.