 Osvát Ernő (Máté Olga fotója) |
Osvát Ernőnek természetesen teljes joggal kijár a hódoló tisztelet a Nyugat körül kifejtett tevékenységéért, örökkön felfedezni kész szerkesztői működéséért, ám talán nem tévedünk nagyot, ha az újabb keletű tisztelgésekben, népszerűségének megnövekedésében más, irodalmon kívüli okokat is feltételezünk. Ilyen ok mindenek előtt Osvát halálának drámája, a lánya sorvadásos kiszenvedését követő öngyilkosság ténye, amely legfeljebb teatralitásában, s nem megrendítő hatásában maradt el a kisleánya sírkövén magát elölő "magyar Boz", azaz Balázs Sándor (köpenye a Krúdy–regények visszatérő motívuma) végbúcsújától. S meglehet, jót tesz a literátori legendának az is, hogy miközben Osvát nem hagyott maga után kötelező olvasmányokat, s könyvtárnyi életművével nem feszélyezi a henye utókort, addig róla szinte minden valamirevaló kor– és pályatársa írt egy–egy szép, de nem túl terjedelmes megemlékezést, kimunkált portrét vagy frappáns pillanatfelvételt Nagy Lajostól Illés Endrén át Laczkó Gézáig.
Döntően épp ezekből a szövegekből szemelgetett ama összeállítás is, amely pár hónapja a Radnóti Színház színpadán került bemutatásra, s amelyet hétfő késő este, egy nem túlságosan nézőbarát időpontban (23 órai kezdettel) a közszolgálati M1 csatorna is műsorára tűzött. A Sólyom András rendezésében elővezetett, órányi terjedelmű háromszereplős mű, mint az az első néhány tétova perc után minden néző számára világossá válhatott, Osvát nekrológjának vajúdási folyamatát rajzolta, méghozzá épp a Nyugat szerkesztőségében. Helyesebben fogalmazva a Nyugatnak inkább valamiféle ereklyetárában, mert amint az több más idei irodalomtörténeti szellemidézésnél is megfigyelhető volt, az alkotók ezúttal is előnyben részesítették a múzeumi beállítást, ami ilyesformán enkultuszát fátyol mögött ápoló közösségnek mutatta a folyóiratot, nem pedig eleven szerkesztőségnek, ahol például Móricz Zsigmond – éppenséggel Osvát nekrológjával párhuzamosan – megírta Új magyar optimizmus című programadó cikkét is.
 A Nyugat Osvát-plakettje. Beck Ö. Fülöp munkája. |
A gyászmunka megrázkódtatásait sűrű teázással enyhítő szerkesztőségi tagokat Adorjáni Bálint, Kováts Adél és Schneider Zoltán ábrázolta számunkra, nem konkrét személyeket megjelenítve, inkább az Osvátra visszaemlékező irodalmárok típusait körvonalazva. Adorjáninak az Osvát szerkesztői iskoláján átevickélt, a lángészként felfedezett, majd kíméletlenül megnyesegetett fiatalok – utóérzésektől sajgó – dacos búcsúmondatai jutottak, míg Schneider az egyívású, a lapszerkesztésben ugyancsak jártas, s a nekrológ megalkotását vezénylő kolléga (olykor alighanem a cikket nevével jegyző Móricz) szerepét adta. Kováts Adél pedig a női elementum, az Osvát által szép számmal felfedezett költőnők képviseletében idézte a nagy férfiú alakját, s egyszersmind rá hárult a tragikus végórák előadásának terhe is. E hármasságot jelzik a tévénézőkkel valamely okból nem tudatott szerepnevek is: a FIÚ, a BARÁT és a NŐ.
Mindhárom közreműködő dicséretes igyekezettel látta el feladatát, ám mert voltaképpen egyiküknek sem jutott körüljárható szerep, csak valaminő szövegkollázs, így színészi játékra nemigen nyílott számottevő lehetőség. Az íróasztal és a teáskanna közé szorított, kettős értelemben is szűk mozgástérben még leginkább Kováts Adélnak sikerült megelevenítenie szólamát az osváti végórák hatásos, a belső zaklatottságot józan fegyelemmel elegyítő előadásával. Könnyei átütöttek a szemelvény–felmondó irodalmi est halvány selyempapírján.
Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100