A Budapest Bábszínház Kísérleti Stúdiójában látható második előadás díszlete (látványtervező: Virág Vivien) az elsőéhez hasonló benyomást kelt. Az Ország Lili Stúdió fekete terében fehér emelvények, lépcsők és falak fogadnak bennünket, csupán egy-egy lámpa és művirág tűnik ki a steril díszletből. Ahogyan a Ponttól pontig című előadás esetében, úgy itt is a vetítések meghatározó szerepére következtethetünk a teljesen fehér térből. A képlet azonban a Nem félünk a sötétben esetében nem ilyen egyszerű.
A történet elején megismerjük Aidát, aki a tizenhat évesek átlagos életét éli. A szülei nem igazán foglalkoznak vele, a tanárai kiégtek, és élvezettel kínozzák őt, a barátnők még egészen okésak, de ő mindig annak a fiúnak tetszik, aki őt rendkívül idegesíti. Aida legalábbis nagyjából így láthatja környezetét, mi pedig az ezekre a hatásokra reagáló tinédzser történetét követjük végig. A Gajda Anna és Podlovics Laura által írt szöveg semmi rendkívülit nem tartalmaz. Aida egy autóbalesetben meghalt sapkás énekesbe szerelmes, széthullott családja pedig még az egyértelmű jelek ellenére sem képes felismerni a lány lelkiállapotának mélységeit. Inkább csak a szétszórt, lázadó tinédzsert látják benne.
Akinek ezek a jelenségek rendkívülinek és nem átlagosnak tűnnek, annak mindenképpen látnia kell ezt az előadást. Kevés olyan, ifjúságról szóló előadás van, amely nemcsak a fiatalok hangját találja meg, de értően és empatikusan képes a problémáikról beszélni. Podlovics Laura rendezése azonban ilyen. Kiderül belőle ugyanis, hogy a hétköznapi szituációk milyen mértékben lehetnek frusztrálóak egy tinédzser számára. Ám az előadás szerencsére nem merül el a szenvedésben, ebben pedig nemcsak a szövegkönyv humora, de a magával ragadó színészi játék is a segítségére van.
Erdős Lili, Pájer Alma Virág. Fotók: Kovács Milán
Erdős Lili minden apró gesztusával képes árnyalni Aida karakterét. Természetesnek és erőlködésmentesnek lehetne nevezni a játékát, ha el akarnánk tagadni azt a végtelenül tudatosan végigvitt színészi működést, ami segít bennünket azonosulni Aidával. A rendező változatos instrukcióit is, amelyek a tér vertikális és horizontális bejárásától az árnyalakkal való játékig terjednek, rendkívül magas színvonalon teljesíti.
Csarkó Bettina egy személyben jeleníti meg Aida ikernővéreit. Az ötletes rendezői döntés azonban professzionális színészi munka hiányában nem lenne elég a nővérek megjelenítéséhez. Átérezhetőnek és érthetőnek tűnik a diszfunkcionális családból már kiszakadt, az egésztől nagyon távol lévő lányok karaktere, akik a maguk módján még segíteni is próbálnak testvérüknek.
Pájer Alma Virág anyakaraktere uborkás arcpakolással, törölközőturbánnal a fején rohangál a lakásban. (Pájer Alma Virággal készített interjúnk az előadás kapcsán itt olvasható.) Úgy képes megjeleníteni a válás után önmagára koncentráló anyát, hogy mégsem utáljuk meg a végletekig. „Magabiztos Barátnőként” pedig nemcsak Aida ellentétét mutatja be, de játékában utalásokat találunk arra is, hogy a magabiztos, nagyszájú határozottság sem megoldás minden problémára.
A Márkus Sándor által játszott apakarakter hasonlít anyára abban, hogy főként önmagával és az új családjával törődik. A leginkább Skype-on utolérhető apa egy távoli, egzotikus szigetről jelentkezik be az új házasságából származó gyermekeivel, akiket bábokként a hátizsákjában hord. Márkus Sándor jeleníti meg az Ideggyenge Kémiatanár karakterét is, aki Szolár Tibor sípfejű Tesitanárával felváltva mutatja be az iskolarendszer szinte minden bűnét a figyelmetlenségtől a határok átlépéséig.
Bartha Bendegúz először árnyalakként, majd hús-vér emberként mutatja meg az egyébként már csak Aida vágyaiban élő Sapkás Fiút. Ahogyan a lány egyre inkább átadja magát a halál gondolatának, úgy válik a fiú is egyre élőbbé. Bartha Bendegúz szöveg hiányában csak tekintetekkel, gesztusokkal dolgozik. Karakteréből azonban így is sugárzik a szeretet és a többiekből annyira hiányzó odafordulás. Kettejük összeérése rendkívül egyszerű, jól olvasható, mégis szép koreográfiával történik az előadás csúcspontján.
Az igazi feloldás azonban a történet végén elmarad. Aida megvalósítani látszik az álmait, de a hollywoodi boldog vég a kanyarban sincsen. Nem lesz minden tökéletes a Carson Coma-dal felcsendülése után sem, csupán valamivel jobb. Aidának társasága és célja lesz. Ám úgy tűnik, ez éppen elég ahhoz, hogy elengedjük a kezét és hagyjuk továbbmenni az úton.
A Nem félünk a sötétben „kísérletisége” sokkal kevésbé szembetűnő, mint a Ponttól pontig telefonnal irányított robotgolyói esetében. A technikai sokszínűség, az animáció és az árnyjáték összejátszása, a bábok és emberek összeérése persze mind kísérletezések. De legalább ennyire újszerű az a megszólalásmód, amit az előadás magára vállal. A rendezés legnagyobb érdeme ugyanis az, hogy egy az egyben belelátunk egy problémákkal küzdő fiatal lány fejébe. Nem csupán a kivetített mondatok, de a metonímiákra épülő karakterek (sípfejű tesitanár, arcpakolásos anyuka, tükrökkel körülvett sofőr) is Aida szemszögén keresztül rajzolódnak ki. Amit és akit ő fontosnak talál, azt élesen látjuk, akit pedig nem, azt csak egy-egy jellemzőjével bemutatva (esetleg teljesen arctalannak és szürkének). Ez a sűrítés egyszerre szolgálja a történet átélhetőségét és az előadás nézőpontjának egyértelműségét is.
A történet különös érzetet hagy a nézőben. Nem magyaráz és nem is értelmez, csak bemutat, a többit pedig a befogadóra bízza. Ebben a témában problémás is lenne valamilyen objektív értelmezést adni a látottaknak, vagy bármilyen tanulságot hozzáilleszteni. Az előadás gimnazista korosztálynak ajánlott, és színházi nevelési program segíti az élmény feldolgozását.