Revizor: A Budapest Bábszínházban új bemutatóra készültök. A Nem félünk a sötétben című darabot Podlovics Laura és Gajda Anna írta. Milyen előadás lesz ez, és te milyen szerepet játszol benne?

Pájer Alma Virág: A koncepció a Kísérleti Stúdió pályázatára íródott, amit Nánay István, Kálmán Eszter és Hegymegi Máté választott ki. Egy 16 éves lány, Aida a főszereplője, én az anyukáját és a legjobb barátnőjét játszom.

R: Történetekre számítsunk az előadásban, vagy inkább a 16 éves korosztályhoz köthető hangulatokat, változásokat akarjátok megmutatni?

PAV: Az előadás történetvezetése lineáris, de vannak benne elemeltebb jelenetek hangulatokkal, víziókkal. Van, amikor annyira egymásba folyik a kettő, hogy nem tudni pontosan, ez most a valóság vagy a képzelet. Engem emiatt egy kicsit a Twin Peaksre emlékeztet. Van egy pont, amikor már nem tudom, hogy hol vagyok, de azt hiszem, teljesen mindegy, hagyom, hogy hasson rám. Furcsa hangulata van, mindannyian maszkban vagyunk a színpadon, kivéve a főszereplő lányt. Az előadás felnagyítja azt a világot, azt a lelkiállapotot, amiben a lány él, megmutatja, ő hogyan lát minket. A többi szereplő, az anya, a legjobb barátnő, a kémiatanár a lány saját szűrőjén, személyiségén keresztül látszódik, mintha csak az ő gondolatainak kivetülései lennének. A 16 éves kor nagyon érzékeny időszak az ember életében. A mi főszereplőnk sem érzi jól magát, de igazából nem tudja megmondani, hogy pontosan miért, az őt körülvevő felnőttek pedig nem értik ezt a szomorúságot. Érdekes, amikor elolvastam a szöveget, az első pillanatban én sem értettem, hogy mi a baja, hiszen egy felnőtt tekintetével figyeltem egy tizenéves problémáját. De ahogy egyre mélyebbre ástunk az anyagba, eszembe jutottak saját tinédzserkori gondjaim, hogy hogyan éreztem magam akkor, abban a világban.

R: Ha már szóba került a Kísérleti Stúdió, nagyon izgalmas vállalkozás volt az előző évadban a Ponttól pontig, amiben szintén játszol, és egy teljesen újszerű darab a Budapest Bábszínházban.

PAV: Az egyik legbábosabb előadásunk, mi egyáltalán nem látszódunk benne, csak animáljuk a fényt, a tárgyakat. Nehéz, de izgalmas, nekem ez az egyik kedvenc előadásom. Talán azért is, mert közel három hónapon keresztül dolgoztunk rajta. Nagyon jó volt az a munkafolyamat, amiben együtt kitaláltuk, hogy milyen legyen az előadás nyelvezete, hogyan épüljenek fel benne a dolgok, hogyan kapcsolódjanak egymáshoz. Mivel nem volt rendező, kollektív döntések határozták meg a próbafolyamatot. Az elkészült előadás a Pont történetéről szól, ami a teremtéstől a világmindenségig nagyon sok utat bejár. A sztori követi pontosan a történelem eseményeit, de sok mindenre rá lehet benne ismerni. Vagy ahogy én elképzelem, arról szól, hogyan leszünk porszemekből csillagok. Hogyan lehet a valamiből minden.

R: A darab technikailag is eltér a megszokottól.

PAV: Sok bábos műfajt kipróbáltam már, árnyszínházat, marionettszínházat, de a robotgolyók irányítása telefonnal és egy gúla vagy egy kockatest mozgatása zsinórral, teljesen új volt. A robotgolyónál rengeteg volt a kísérletezés, az együtt gondolkodás. Meg kellett tanulnunk, hogyan lehet irányítani őket, és ki kellett találni, mi legyen a történetük, hogy mit tudunk elmesélni velük, ami által mindenki ráismerhet a saját életére. A nyolcéves éppúgy, mint a felnőtt.

Pájer Alma Virág a Nem félünk a sötétben című előadás próbáján. Fotó: Piti Marcell. Forrás: Budapest Bábszínház

R: Hagyományos tárgyakkal is játszol, régi konyhakredenccel, befőttesüvegekkel. Lázár Ervin meséjéből készült a Szegény Dzsoni és Árnika című előadásod. Gyerekkorodban ismerted meg a történetet?

PAV: Annak idején sokszor megnéztem a filmet, amiben Törőcsik Mari volt a boszorkány, a mesét is sokszor elolvastuk. Az a furcsaság tetszett meg benne, hogyan változik valaki kacsává. Az előadást az egyik egyetemi vizsgámra készítettem, amit először a veszprémi Kabóca Bábszínház, aztán a Budapest Bábszínház fogadott be. Pokoli nehéz volt egyedül próbálni, alig bírtam rávenni magam, de végül megszületett. A látvány kitalálása volt talán a legizgalmasabb. Megtalálni hozzá a bútorokat, hogy milyen bábok legyenek benne, ki tervezze őket. Amikor várom a gyerekeket az előadás elején, mindig próbálom őket elképzelni, hallom őket, hogy biztos Xboxszal játszanak, meg Playstationnal, és mindig kicsit félek is tőle, hogyan lesz számukra a régi konyhakredenc világa érdekes. Aztán rájövök, hogy nemcsak a történet fontos, hanem az is, ahogy elmesélem. Nekik az számít, ha be tudom vonzani őket. A gyerekek nagyon szeretik a történeteket. De nem csak ők, a felnőttek is.

R: Eredetileg prózai színész szakra felvételiztél, ahol felkínáltak egy másik lehetőséget, hogy indul bábos osztály is, hirtelen kellett dönteni.

PAV: Nagyon komoly döntés volt. Igazából egyik osztályról sem tudtam semmit, a szakmát egyáltalán nem ismertem, még Máté Gábort sem, akinek az osztályába felvételiztem. Gyorsan utánanéztem, hogy hol van, mit csinál, megnéztem egy előadását, az nagyon tetszett. Abban az évben indítottak bábos osztályt is, megkérdezték, hogy mi lenne, ha inkább ezt próbálnám meg. Tengely Gábor és Meczner János azt mondta, hogy ugyanazt tanuljuk, mint a színész osztályok, de mellé elsajátítjuk a bábos technikákat is. Akkor úgy éreztem, talán megnehezítené számomra a színészi munkát, hogy kicsit visszahúzódó típus vagyok. Arra gondoltam, hogy ennek feloldásában a báb sokat segíthetne nekem, hiszen ott egy közvetítő közegen keresztül tudom megmutatni magam. Gyorsan megszerettem ezt a műfajt, mert rájöttem, hogy milyen sok minden kifejezhető vele.

R: Az is tudtad, hogy elég ügyes vagy hozzá?

PAV: Az kiderült a felvételin, hogy a kézügyességem fejleszthető. Édesanyám keramikus, édesapám restaurátor, úgyhogy a finommotorika, az aprólékosság a génjeimben van, és nyilván fejlődött is az évek során. De szerintem a kézügyesség másodlagos ahhoz képest, hogy mennyire tud figyelni a bábos arra, hogy teljesen átadja magát a tárgy minden rezzenésének. Tatai Zsolt kollégám jut eszembe, akit az egyik legnagyobb bábosnak tartok ma Magyarországon. Ez a műfaj lelkületből, szellemi hozzáállásból jön. Lehet valakinek bármilyen jó a keze, ha nincs meg benne az alázat, a figyelem, az animálásra való hajlam, amivel meg tud mozdítani egy bábot – benne pedig maximálisan megvan.

R: Ez fejben dől el?

PAV: Nyilván jó, ha az embernek vékony ujjai vannak, ügyesen meg tud csippenteni kis részeket, külön tudja izolálni a kezeit. De ezek fejleszthető dolgok, a figyelem és az odaadás talán kevésbé. Báb nélkül játszani nekem sokkal nehezebb. Nemrég próbáltam Viktor Balázsékkal egy Antigoné-előadást a Stúdió K-ban, abban nem volt báb, amitől úgy éreztem, hogy teljesen pucér vagyok – félelmetes volt. Mindennap tárgyakkal dolgozom, azzal fejezem ki magam, nekem ez a természetes. Másfajta jelenlétet igényel az is, amikor felnőtteknek játszik az ember, mint amikor gyerekeknek. Utóbbi esetben a visszajelzések, a reakciók alakítják a játékot. A gyerekek őszinték, bekiabálnak, hangosan nevetnek, sokkal felszabadultabbak, mint a felnőttek. Néha, amikor nem jön valami reakció, akkor megrémülünk, hogy elrontottunk valamit. Felnőtteknél ez nyilván más, nem harsányak, nehéz eldönteni, hogy tetszik-e nekik, amit csinálunk. Én szeretek érzelmesen nézni egy előadást, sírni, nevetni rajta.

Pájer Alma Virág és Fodor Tamás A vihar című előadásban. Fotó: Éltető Anna. Forrás: Budapest Bábszínház

R: A paraván mögül is érzékelitek a visszajelzést?

PAV: Igen, de egyre kevesebb a fal. Ma már szinte kuriózumnak számítanak a paravános előadások, új formák jöttek, ahol mi is látszódunk, ott nyilván más a kapcsolattartás.

R: Az is változás, hogy vannak felnőttelőadások.

PAV: Iszonyatosan fontos, hogy vannak. Színészi szempontból megerőltető, mert nem nagyon van más olyan színház, ami délelőtt, délután és este is játszik. Nekem másnap reggel akkor is be kell jönnöm kislányt játszani, ha előző este én voltam Miranda A viharban. De a felnőtteknek szóló előadásaink nemcsak a mi munkánkat színesítik, hanem Budapest színházi palettáját is. El kellene már felejteni, hogy a báb gyerekműfaj. A cseheknél és lengyeleknél például évtizedek óta felnőtt színházi műfajnak tekintik.

R: Dolgoznak nálatok nem bábszínházi rendezők is, ők másképpen közelítenek egy előadáshoz?

PAV: A meghívott rendezőknek olyan előadást kell létrehozniuk, amiben van báb. Természetesen máshonnan közelítenek hozzá, de ez mindig nagyon izgalmas, új inspirációkat ad nekünk is. Egyébként én is szeretnék rendezni, mostanában érzem, hogy az életemben eljött egy fordulópont ezzel kapcsolatban. A Budapest Bábszínház pedig egy biztonságos terep lenne arra, hogy ezt az ambíciómat kibontakoztassam. Jól ismerem minden zugát és a társulatot is, ami rendezőként kiemelten fontos. Egy kívülálló többnyire a színésznek mondja el, hogy mit szeretne látni, én már arról is tudok gondolkozni, hogyan jelenítsem meg a koncepciómat a bábbal.

R: A bábszínházban az egyik legérdekesebb dolog, hogy hogyan vetíti ki a színész a saját lelkiállapotát, érzelmeit a bábra. Te ezt hogy csinálod?

PAV: Én csak a bábot látom, ráadásul a bábnak a hátulját. De az új bemutató is érdekes ebből a szempontból: mi maszkokban vagyunk, egyedül a főszereplőn nincs maszk. Mi látni fogjuk az ő szemét, de ő nem a miénket. Ez azt jelenti, hogy neki gesztusokra kell reagálnia, ebből kell építkeznie.

Egy bábelőadás hasonlít egy táncelőadáshoz. Nem nagyon van lehetőség improvizálásra, mert pontosan kell tudnom, hova nyúlok, mit csinál a másik. Persze, néha hozunk új ötleteket a próbafolyamat alatt, de amire elkészül az előadás, már mindent pontosan rögzítenünk kell. Miközben játszom, a kollégáim hangulatát is pontosan le kell tudom mérni, ami erős koncentrációt igényel, ellenkező esetben a báb is elernyed, az pedig nagyon látszik a nézőtérről, talán jobban, mint az élő szereplős színházban.

A Nem félünk a sötétben című előadás adatlapja a Budapest Bábszínház oldalán itt található.