Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VILLÁSREGGELI

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban / Vígszínház
2009. okt. 29.
Sonka, tojás, hideg csirke, hal, szalámi, sajt, vaj, tej, méz, dzsem, rozskenyér, konyak, tea, rum. Falatok, kortyok a színműíró reggelijéből. Nem kétséges – a darab végén már az esti lakomára érti a lakáj –: a Vígszínházban „tálalva van”. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Lukács Sándor és Tornyi Ildikó
Lukács Sándor és Tornyi Ildikó

Elegáns szervírozással került terítékre Molnár Ferenc három felvonásos, anekdotának nevezett darabja. Bár Molnár épp a nem ide szánt mű írásakor (1926-ban) haragszomrád-viszonyban állott a Víggel, ez (is) egyértelműen e falak közé illő alkotása. A fellépő színészek többsége – hagyományos vagy kissé megújított hangszerelésben – pontosan érti és hozza-technikázza ama vígszínházi stílust, a társalgás felszíne, az események, a poénok alatt vibráló tartalmak játékmódját. Egy sebtiben összeütött, Sardou-utánzó és -parodizáló jelenetben csúcsosodik ki a komédia: a valóságból ellesett, kihallgatott szerelmetes-viaskodó, erotikus-nevetséges párbeszédnek át kell költöznie a kitaláció világába, hogy Ádám Albert ifjú zeneszerző illúziói, házassági reményei ne szenvedjenek hajótörést.

Benedek Miklós tökéletes a saját érdekében is ügyködő drámaíró Turaiként (ha nincs használható állapotban levő komponista, fuccs a szerzőtárs Gállal a közeljövőre tervezett operettnek). Úgy szálegyenes, hogy előrehajlón görnyedt. Mindennapjainak örökös kettőssége elevenedik meg hűvös dirigensi létezésében: a színház nem eléggé életes, az élet nem eléggé színházias. A színész nemritkán angolosnak nevezett fanyar humora remekül érvényesül a bevallottan, duplán – ironikusan – lopkowitz francia bohózatbetét színfalhasogató sémájában. Benedek néhány révedt szóval, gesztussal azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Ádám mamája egykor nem volt közömbös Turai számára, s neki, a családtalannak ez a fiú a családja. Fesztbaum Béla (Gál) mint másodhegedűs át-átveszi a prímet. Jellegzetes mozgása a sasszézás: tud ugyan nyugton ülni, mégis akkor azonos igazán önmagával, amikor ellép, átlép, visszalép, közel lép. Ha belemelegszik, szlalomozik a fejlemények közt. Nem engedi, hogy elfogyjon körötte a Turaiénál vékonyabb, kontrázó szerep: kitölti az alakot és az estét.
Jelenetkép
Jelenetkép
Marton László kifogástalan tempójú és zománcú rendezésében Tornyi Ildikó a primadonna, s ha kissé túl is cicomázza Annie csalfaságának rafinériáját (vagy nem eléggé határolja el a művésznő Annie-t a civil Annie-tól), öntudatos-butuska fickándozása alkalmas metódus az egyetlen női szerephez. Lukács Sándor a korábbi hódítói sikerei mezejére hosszabb szünet után – már négygyermekes családatyaként – visszatérni igyekvő hősszerelmes Almádyja Annie körül dongva nem a tapasztalt darázs helyett már méhecskének is puha, lesajnált és nevetségessé tett udvarlót célozza be. Megszólal a felszín alatti dráma: az önhitt alak ráébred, hogy a lelepleződéssel – és főleg a lelepleződés elleplezésével – az ő férfiúi karrierjének nagyjából befellegzett. S akkor, meglehet, a szerepkörének is.
Az utóbbi évek Nemzeti Színházában nem sok sót elfogyasztó Benedek megújult, Lukács elmélyült, Tornyi kivirult, Fesztbaum újfent bizonyít szerepének köszönhetően. Tahi Tóth László Dvornicsek lakájának keserű tapasztaltsága és fontoskodó jelenlétvágya, Csőre Gábor pukkancs kis titkárának percenként változó buzgalma és kedvszegettsége is hatásos szín. Molnár Áron e. h. (Ádám) kevés nyomot hagy a bemutatón, azonban amikor meri levedleni passzivitását (az „öngyilkosság” prezentációjában), ad muníciót a figurának.
Jelenetkép. Forrás: PORT.hu (Fotó: Puskel Zsolt)
Jelenetkép. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Se túl sok csillogás, se túl sok árny. Marton ízlése, szakmai biztonsága nem inog meg. Mindazonáltal a Játék a kastélyban problémátlanabbul, üresebben gördül, mint ahogy valóban emlékezetes premiereknek kellene. Nincs kellően végiggondolva a szereposztás: az idősödő Turai és a fia-lehetne Gál nagy korkülönbsége. Az emberemlékezet óta együtt dolgozó két librettista a Vígben két nemzedéket képvisel (Molnár szavai szerint Turai ötven körül jár), s ennek lennének, lehetnének konzekvenciái Gál és Ádám viszonyára nézve is. Marton túlságosan bízik abban, hogy a közönség ráismerően rezonál Paul Géraldy és főleg Victorien Sardou nevére, a francia színpad egymástól korosztályban és jellegben elütő két hajdani képviselőjének munkásságára. Nem megteremti, hanem – részben – ráhagyja a stílt e vélt közös tudásra, mely mára már nincs meg (a negyven-negyvenöt év alattiak nemzedékeiben garantáltan nincs). S úgy nem igazán fogas kérdés „színház a színházban”-t játszani (Molnárt is talán ez: a szakma, a föstött világ izgatta legjobban e művében), ha a látszólag alkalmi díszletben épp az van „elöl”, ami majd szükségesnek mutatkozik (egy kastélyszoba találóan lecsupaszított jelzése Khell Csörsztől), s az eltüntetendő fölösleg (például négy, a padlózatra lógó karos antik csillár) nem zavar bele képileg, hangulatilag az indításba. (A raktárszerű hátsó front sem, mert még azonosítani sem nagyon lehet, a színház mely más előadásainak kulisszáit „felejtették” szem előtt, amíg össze nem állnak a Molnár megkívánta keretek). Ráadásul a díszlet e dilemmája nem hat a jelmezekre: Jánoskúti Márta szebbnél szebb drága öltözékeket öntött az alakokra.
Tálalva van. Gazdagon. A savanykás citrom, amit Turai annyira utál, nem ártott volna az asztalnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek