A vezérlő pálca valamennyi esetben az egyes szám első személyű fogalmazásmódot inti, bár állandó narrátora nincs az elbeszélésfüzérnek. Akad történet, melynek előadójában leginkább Márton László önéletrajzi énjét sejtjük (A kutyuska), s akad, amelyiket egy fiatal nő (szerelmes szerető, leánygyermek, testvér, reménybeli sógornő) ad mindazok tudtára, akikhez szavai eljuthatnak (A kaméleon).
A történetmondók feletti Történetmondóként fintor nélküli, de nem szélesre húzott mosollyal ott figyel a könyv összes mondatát szabályozó Hang, a Te egy állat vagy! én-eken túli Én-je. Végül is általa formázott szöveg látszik megvalósulni, a klasszikus novellaterjedelem mellett egy ízben kisregényként (A papagáj). A nem tanító jellegű – nem ezópusi, nem krilovi – állatmesének nincs ellenére, hogy helyenként bizonyos magas rendű prózatechnikákra emlékeztessen cirkalmas önreflexivitásával. Akár ama Heinrichnek a körmönfontan-kimérten élet- és halálgazdag stílusára, akiről egy helyütt közvetett említés tétetik (A féldisznó), tudatván: annak idején a Wannsee partján agyonlőtte barátnőjét, Henriettét, majd pedig – ez hármas idézet, mert a Heinrich von Kleistet idéző Misek Lajos, „a féldisznó” („Apám kanász volt, anyám koca!”) idézi Márton László idézésében, „átkergetett egy golyót a saját agyvelején is”. A vendégszövegek (és vendégszereplők) élményszámba mennek az aprólékosan festett kulisszák között.
A novellák mindegyike egy-egy állat nevét viseli címként a Jelenkor kiadványában. Bár némelyikük ténylegesen szinte nem is oszt vagy szoroz a históriában, Márton mesterien idomítja létfontosságú epikai funkcióikat, az eseménysorokat elvontabb jelentéseihez. Kezdődhetne-e másképp A kaméleon, mint hogy „Sokféle nevet adtunk neki”? Csak győzzük összeszámolni, miképp váltogatja neveit – minderről mit sem tudva – a „minimamut”. Leontól, Leótól Kamillón, Kíméletlen Tamerlánon, Kameruni Karmesteren, Immanuel Kanton át Isoldáig rengeteg módon nevezik és szólítják. Mártonra jellemző, hogy a cím és a legutolsó mondat magával a kaméleon fajtanévvel keretez. E két ponton a címszereplő az, ami. Az egymás mellé illesztett novellaszegmensek, a történettöredékek és figurarajzok elsőrangúak, bár a poénhajlandóságú szöveghelyek ki-kisiklanak a könnyedebb megoldásoknak időnként ellent nem álló mesélő felügyelt nyelvtanából. A kaméleon történetében a saját szerelemvesztésének részint előre gyanított történetét megörökítő nőalak számára a svédországi vendéglői lazac „Laza volt, minden »c« nélkül. // Én viszont feszült voltam, mint Bibó István esszéjében a lényeglátás”. Nem győz meg a két különféle geg önmagában és szomszédosan való indokoltságáról, hogy mindkettő a színről letűnő partner, az intellektualitásával nyilván szívesen kérkedő Tamás révén került (mint ingerlő módon még annyi minden más is) a kaméleonnal megajándékozott nő szürkeállományi mezejébe. Másutt, ugyanezen írásban, szakállas vicc (a dán némafilm-csillag, Valdemar Psilander nevére költött százéves versike óta) a Valdemár név összemosása a „Valld be már!”-ral.
Márton 2008-ban az Amit láttál, amit hallottál elbeszéléseinek lapjain is szívesen alkalmazta a még omnipotenciájának megkérdőjelezésében is omnipotens narrátorral való jókedvű packázást – vagy fordítva: a jókedvű narrátor packázott mindazzal – önmagával is –, ami elébe került. Ez az eljárás fennmaradt. A fabulátor közléseit mérlegelve egyszerre „légből kapott” és önmagát hitelesítő a legtöbb személy és esemény. De nem a befejező A varjú az egyetlen, amelyben a Hang által expressis verbis bejelentett „szokásos, jóformán kötelező rendrakás”, „mely nélkül mind a szerző, mind az olvasó elégedetlenül állna fel az utolsó bekezdés mellől”, nem – vagy nem épp logikusan – tereli a textust a végkifejlethez. Ebből nem következik, hogy a végkifejletek súlytalanok lennének. Sőt. A szöveg vezetésének flikflakjai nem tudnak ártani az intenzív alapjáratnak (azaz alapmenetnek). Így a rögtön a gyűjtemény élén olvasható legjobb írás, A kutya – a szeretetlenség okozta szerencsétlenség – semmiféle csorbát nem szenved a Glück (szerencsés) családnév túlzott megjátszatásától, s a legtestesebb mű, A papagáj is könnyedén elviseli a vendégségbe érkező névmágia mellékzöngéit. A varjú az ‘ezek’ csoportmegnevezés ismétlése, tartalmi-stilisztikai mögöttese révén nyeri el kritikai morál-súlyát. S A polipot is nem csupán elolvasni: újraolvasni is élmény.
Olvasmányos, szórakoztató és cizellált kisprózával van dolgunk, mely rendre ismétli a „Te nem vagy ember!”, „…nem vagy ember”, „Te egy állat vagy!” fordulatait. Nem a könyvcím, hanem annak egyik lehetséges visszája a fontos: kiből mi hiányzik, hogy rászolgáljon az ember nevezetre? Márton emberkertje a tipikus és a típuson kívüli figurák mellett természetesen önmagával is szembesíti az írott emberkertbe-vadaskertbe érkezőt. Mivel az internet korában a kritikus nem csupán a szakirodalomból, hanem blogokból, netüzenetekből is tájékozódik, Márton László új kötetének némely fenntartásokkal történő lelkes üdvözlését nyomatékosítsa egy önmagáért beszélő bejegyzés, melyet történetesen ugyancsak egy Tamás tett közhírré, az író köztudottan míves-hurkos dedikációjának beszkennelését sem tagadva meg tőlünk: „Fruzsina, ezt neked küldöm, de ide rakom föl. Még múlt szombaton történt, a könyvhéten. Vettem és dedikáltattam egy másik könyvet is, Márton László Te egy állat vagy! című könyvét. A szerzőt személyesen nem ismerem, először találkoztunk. Így történt: úgy tűnt, mint ha a könyvből találomra lapozna föl egy oldalt, és onnan idézne nekem, de lehet, hogy fejből tette, nem tudom, az idézett sort még nem találtam. Mindenesetre ezt írta be: „Azt kell szeretni és rekonstruálni, ami a valóságban történt.” Na, most mondd, nem olyan ez, mint egy égi jel, valamiféle útmutatás tervezett dolgainkhoz?”
Nem.
De.