Margaret Atwood bizonyára a legismertebb nevű kanadai szerző, akiről különösebb túlzás nélkül állítható, hogy világhírű popkulturális ikon. A Szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) című, eredetileg 1985-ben kiadott regénye a mai napig egyre növekvő népszerűségnek örvend, és erre nagyban rásegített a belőle készült film-, majd televíziós sorozatadaptáció. Ám különös módon ez a széleskörű közönségsiker csak részben tudható be a showbiznisz aktuális divatjainak. A szolgálólány világa egykor még határozottan egzotikumnak hatott: egy extrém politikai parabola a nők történelmi alávetettségéről, disztópikus scifi-irodalom. A mai olvasó, ha félreteszi a könyvet és felkap egy újságot, vagy egyszerűen átkapcsol egy hírműsorra, már-már olyan érzése lehet, hogy ezek a valóságábrázolások is illusztrációk egy elszabaduló Atwood-disztópiához.

Bár itthon, magyar fordításban Atwood prózája már egész korán, 1984-ben debütált (Fellélegzés, Európa Modern Könyvtár), még jóval a rendszerváltás előtt, ám A szolgálólány meséje csak 2006-ban került a magyarul olvasók elé. Régóta, pontosabban 35 éve váratott magára a folytatás, ami végre a Testamentumok formájában meg is érkezett. A regény idejében 15 év telt el Fredé története óta, és időközben milliók nézték és nézik a televíziós sorozatot, amelynek megírásában Atwood is aktív résztvevő. Amúgy sem éppen rejtőzködő szerző, ám a tévésorozat révén rengeteg visszajelzést kapott, és a Testamentumok maga is elsősorban olvasói és nézői interakciók nyomán született meg. Vagyis közkívánatra.

Az utószóban Atwood erről is ír, és persze arról, hogy a fő megválaszolandó kérdésnek azt tekintette, hogy "mi okozta Gileád bukását?"  A regények a miénkkel párhuzamos történelmében a felbomló USA jókora részén puccs által kialakuló militáns teokrácia nem véletlenül emlékeztet lényegében tetszőleges történelmi diktatúrákra. Ahogy más könyveiben (nevezetesen a MaddAddam-trilógia legagyamentebb részleteiben), itt is alapvetés volt, hogy ne szerepeljen a könyvben semmilyen fiktív reália, csak olyasmi, ami már valóban dokumentáltan megtörtént a világon. Nyilván rengeteg háttérmunkát tud maga mögött ez a politikai-történelmi szintézis, így rezonálhat szinte bármilyen kulturális, szociális hátterű olvasó emlékeivel vagy tapasztalatával. A disztópia azonban 35 év elteltével a spekulatív fikció felől leginkább a parabolisztikus társadalomkritika irányába tolódott.

Gileádnak univerzális mellett speciális vonásai is vannak: a mai USA és Kanada közéletére és politikájára még könnyebb vonatkoztatni, mint az 1985-os A Szolgálólány meséjét. A kortárs demokráciákba begyűrűző illiberalista szólamok, a vészhelyzetre tekintettel szigorú rendcsinálással fenyegetőző paramilitaristák, a "nők helyét" félreérthetetlenül kijelölő erős férfiak ismerős hangja mellett felismerhetjük a keresztény etika különlegesen korlátozó, illetve korlátolt alkalmazását is. A mindenek felé álló közös nyelv pedig, mint mindig, az ideológiai alapon legitimált fenyegetés és erőszak.

A diktatúrát elszenvedni és részt venni benne: ahogy a valóságban, úgy Atwood Gileádjában sem különülhet el élesen ez a két szerep. Hogy is lennének jók meg rosszak, hiszen a kiépülő rend és rendszer totalitása nem tűr meg kívülállást, így bizonyos mértékig minden szereplő egyaránt korlátok közé kényszerült áldozat és előnyöket élvező elkövető. Persze a Gileádban gyakorolt oktatási és népességpolitikai modell is érdekes áthallásokkal bír: a női lakosságot egészen mentesítik az írás-olvasás terheitől (és kiváltságaitól), hogy inkább gyermekáldással terheljék magukat az arra (és másra nem) alkalmasak, mivel (itt történetesen az államilag fenntartott harctereken) fogy a népesség.  Inkább a vállalt kockázatok és kompromisszumok tudatos kezelésében mutatkoznak meg a különbségek. Gileádban sem terem meg a nyílt lázadás, elvégre erre vannak a fegyveres férfiakból szervezett megfigyelők: az „Őrzők”, „Szemek” és „Angyalok”. A kellőképpen hathatós érvelés többé-kevésbé mindenkit belátásra bír: a közakarat mellett az isteni elrendelésre apellálva a puccsisták lényegében államosítják a női lakosságot. Közkívánatra.

Ami a cselekményt illeti, a Testamentumok előzményéhez hasonlóan szerény teljesítmény, ám annál erősebb benne a társadalomkritikus áthallású világleírás, illetve az Atwoodtól megszokott természetes dialógusok és érzékeny emberi- és társasviszony-ábrázolás. Vonatkoztathatósága a mai állapotainkra nem csak a politikai klíma válságának tudható be: Csonka Ágnes fordítása szépen gördülő magyar szöveget ajándékozott nekünk. Eleve komoly kihívás egy fiktív világ referenciáit megfeleltetni (pl. az Aunt – Néni, mint hatósági rang, az említett Őrzők és Angyalok), illetve mindezt koherensen értelmezhető, átélhető rendszerélménnyé szerkeszteni. A Testamentumokat összeolvasva az előző kötettel sok minden tisztázódik a szereplők és a birodalom sorsából, bár Gileád világa így is több évadnyi sorozatra való kifejtenivalót rejt még magában.

Ahogy Orwell 1984-e, úgy A Szolgálólány meséje is maradandó popkulturális hatást ért el, és nem csak az irodalomban. A könyvben leírt vörös szolgálólány-jelmezeket a tévés adaptációhoz Ane Crabtree tervezte, és azóta szinte kötelező kellék lett a nők elnyomása elleni bármilyen tüntetésen. Ahogy a két könyvet egységesen lezáró poszt-Gileád kutatói konferencia-leiratok is sugallják, az irodalom igenis talál csatornákat a társadalmi szerepvállalásra, és ahogy Gileádban, úgy a valóságban is az írás és olvasás jelenti az utat a szabadabb élet felé. Atwood ezzel a művével, és munkásságával általában is kiáll a globális társadalmi egyenlőségért. Elképzelem, ahogy ott áll a tömegben valamelyik tüntetésen, talán kalap van rajta, és ismerős mosolya fölött mottóként felötlik a klasszik transzparens-szlogen: "I can’t believe we’re still protesting this shit." (Nem hiszem el, hogy még mindig ez ellen a szarság ellen tiltakozunk!)