Ulickaja művészetét az esetek túlnyomó többségében a csehovi hagyomány újraértelmezésének szokták tekinteni: ironikus érzéke, rezignációja, lélektani kifinomultsága, történeti érzéke, egyszóval szövegeinek érettsége teszi lehetővé ezt a megtisztelő párhuzamot. És bár az oeuvre számos, jelentős regénnyel büszkélkedhet (Médeia és gyermekei, Daniel Stein, tolmács; Odaadó hívetek, Surik; Imágó; Jákob lajtorjája stb.), a kritikusok és a szerző is úgy vélik, hogy legerősebb szövegeit a kis formák, nevezetesen az elbeszélések képviselik (melyeknek magyar nyelven egyik legfontosabb gyűjteménye A mi Urunk népe című kötet).

Az írónő nyolcvanadik születésnapjára olyan kötetet jelentetett meg, amely kizárólag rövid szövegekből áll: szabadversekből/ritmizált prózából és elbeszélésekből. Nagy köszönet illeti a műfordító Kiss Ilona mellett a Magvető Kiadót, hogy a könyv első oldalán Ulickaja által is méltatott Morcsányi Géza szellemi örökségét ápolva, példás naprakészséggel tette magyar nyelven is hozzáférhetővé a szövegeket.

Az igazi nevem című kötet „műfaja”: (lét)összegzés és búcsú. Ahogyan egy korábbi interjújában is leszögezi, Ulickaja alkotói pályájától búcsúzik, és ha végleg leteszi a tollat/billentyűzetet, végre saját örömét és a Jákob lajtorjájában megírt nagyapa jegyzékét követve főállású olvasóvá válik.  De a kötet első felében olvasható, önéletrajzi ihletettségű szövegek egyáltalán nem titkolják azt sem, hogy a nyolcadik évtized küszöbére lépve Ulickaja immár lassan és derűsen, de az élettől való, egyszerre intim és ünnepélyes búcsúzkodás időszakát is megnyitja. Erre utal már a kötet címe is, amely a Jelenések Könyve 2,17-et (és adok … fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, a melyet senki nem tud, csak az, aki kapja) parafrazeálva úgy tekint a halálra, mint az életút beteljesedésére, melyben feltárul a személyiség belső igazságának egésze, melyet az igazi név jelzős szószerkezet metaforizál.

És ezzel már benne is állunk a kötet saját világában: egy mélyen biblikus és liturgikus, zsidó-keresztény és a 19.–20. századi nagy, szent, orosz irodalom tradíciójában tökéletesen otthonos művészi fikcióban. Mely képzeletvilág szoros és éltető viszonyrendszerben áll egyrészt az írónő kapcsolatokban és szellemi inspirációkban elképesztően gazdag életútjával és az utóbbi mintegy hetven év mindmáig tartó, abszurditásokban bővelkedő történelmi tapasztalatával.

De miért merészel a recenzens ennyire egyértelműen művészi fikcióról beszélni, amikor a kötet első felének szövegeiben nagyon erőteljes az életrajziság? Vélhetőleg azért, mert előreveti állásfoglalását a kötet által exponált, talán egyik legizgalmasabb elméleti kérdésben, hogy tudniillik mi is a szövegekben az életrajzi referencialitás és az esztétikai világ megteremtésének viszonya. Vagyis Ulickaja ebben a búcsúkötetében a kortárs irodalomelmélet autofikcionalitás-diskurzusát is érinti. Mindezek megértése érdekében következzen egy rövid áttekintés a kötet felépítéséről!

A kötet első öt szövege (Az igazi nevem, Séta Tyimirjazevkában, Testem térképe, Hegek a testen, Szerelemre vágyva) szinte teljes egészében egyfajta ritmikus, szabadversként tördelt próza – kivéve a Hegek a testen kb. három oldalas, teljesen hagyományos prózai betétszövegét. Azt is mondhatnánk, hogy a búcsúkötet elején máris egy fiatalosan merész, kvázi-avantgarde megújulási kísérletnek vagyunk tanúi, mely leginkább mintha a szürrealisták automatikus írásának intenciójára hajazna. De egyrészt számunkra, az olvasók számára a szürrealizmus már közel egy évszázados, művészet- és irodalomtörténeti emlékkép, másrészt, ha a kötet mottóját olvassuk, tudatosítanunk kell azt is, hogy az alkotó pályáját soha meg nem jelentetett versekkel kezdte. Így a prózai és versszöveg határán való egyensúlyozás életrajzilag visszatekintő, míg a publikus életmű összefüggésében megújító gesztus. De ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a kötet első fele szövegeinek tanúsága alapján az elbeszélőnek intenzív személyes kapcsolata van a zsidó és a pravoszláv Biblia-értelmezéssel és liturgiával, akkor azt is reflektálnunk kell, hogy a próza és a vers határán való lebegés egyik legősibb emléke a zsidó imádság ritmizáló, hajlongó-recitáló előadásmódja. E szövegszerkesztés tehát egyszerre hozza játékba a davenoló nagypapa táliszának rojtjai után kapkodó kislány és a szovjet uralom alatt a katakombákba kényszerített, pravoszláv gyülekezet kórusában éneklő, a diktatúrának ellenálló és saját, spirituális útját kereső fiatal nő alakját.

Ráadásul a szabadvers hullámzását újra és újra megtörik a csupa nagybetűvel szedett elbeszélői reflexiók, amelyek a történetmondás és a kronológia küzdelméről tudósítanak. A „VAGY INKÁBB IDŐREND NÉLKÜL” közbeszólásától eljutunk az „ELÉG AZ AUTOMATIKUS ÍRÁSBÓL, INNENTŐL MINDEN SZABÁLYOS” állásfoglalásáig, hogy aztán még két fejezeten át tartson a versszöveget idéző tördelés, mely csak a Gyerekkorom körei című írástól kezdve vált át hagyományos formára, hogy aztán egészen az Angyalmesék című elbeszélés-ciklusig sorjázhassanak a kötet autofikciónak tekinthető szövegei.

Talán már ennyiből is érzékelhető, hogy a kötet egyik legfontosabb esztétikai minősége az irónia, nemcsak mint hangütés, hanem mint kompozíciós elv is: mindig határon lebegünk, legyen az múlt és jelen, emlékezet és felejtés, tudomány és művészet, szerelem és halál, személyesség és személytelenség. És legfontosabb talán ez utóbbi: az emlékező szövegek gazdagsága és sokrétűsége éppen hogy nem az autofikcióra jellemző szerzői hipertrófiát eredményezik, sokkal inkább a létezés gazdagságáról tanúságot tevő személyesség egyfajta feloldódását a kozmosz harmóniájában. Csakhogy ez a kozmosz (dacára a szobrászművész férj alakjában exponált buddhista orientációnak) mélyen európai, ezáltal individuális, ez a természet és szellem történetei által lélegző mindenség.

Olyan univerzum, amelynek ugyanúgy tagjai az orosz-ukrán háború elől Berlinbe menekülő Ulickaja ötödik emeleti ablaka előtt fészkelő, veszekedő, szaporodó varjak, mint a Szergej Bahrin által ősei lakhelyének földjével festett képei vagy fenséges, a Szövetség Sátrának lepleit idéző színpadi díszlete, mint a tengeri fürdőzések illat- és tapintás-szenzációi, a Ginzburg család túlélésének zálogaképpen zakatoló, nagyanyai Singer-varrógép hangja, vagy a Volkonszkaja hercegnétől vásárolt, ébenfából készült, empire kártyaasztal billegése az előszobában a sálak és Covid-maszkok alatt. A visszaemlékezések alapján szövődő szövegek egy félelemben, nélkülözésben és elnyomásban élő generáció szolidaritásáról, szellemi gazdagságáról, hihetetlen kulturális szívósságáról és kreativitásáról tanúskodnak. És a leglenyűgözőbb talán az, hogy miközben megkapóan sokszínű képet kapunk az útkereső, olvasó, tanuló, szerelmeskedő és egymást megcsaló, találékonyan túlélő, olykor okosan meghúzódó vagy megkapóan bátor szereplőkről, a hangsúly mégis csak az általuk megjelenített kulturális folytonosság erején és sodrásán van. Él Tolsztoj és a szent sztarecek hagyománya, él Goethe és a párizsi divat világa, zongorázunk, operába, színházba járunk, olvasunk, tanulunk, lázadunk: az önmagát és a világot megismerő és alakító individualitás szövetébe, akárcsak a nagypapától örökölt tóratarsoly felfeslő szélébe vagy a varrógép tűje alatt egyre kisebb és fiatalabb tulajdonosok ruháivá alakuló rongyokéba a diktatúrák kivégzéseinek borzalma „csupán” egy újabb szálként szövődik be.

Ulickájánál a kultúra él és szent okokból élni akar – s ezen belátás revelációjaként a kötet Angyalmesék és Hatszor hét című ciklusai megérkeznek a vegytiszta fikció világába, mégpedig Ulickaja „csúcsműfajában”: elbeszélések formájában.  Az Angyalmesék kilenc története főleg az Itur és Abdil nevezetű angyalok kalandjai élet és halál, bűn és bűnhődés határvidékein rengeteg gyengéd humorral és olykor már-már szatirikus iróniával.

A kötetet záró Hatszor hét című ciklus pedig valószínűleg a könyv poétikai csúcspontja, a legizgalmasabb és legértékesebb szövegréteg. Ulickaja egyperceseit olvashatjuk itt, groteszk történeteket születésekről, betegségekről, ikrekről, halálokról és világvégekről. Sűrítettség, fanyar irónia, olykor metsző szarkazmus, az elmúlásba hanyatló létezés számtalan színárnyalata és modalitása hangzik fel ezekből a rövid szövegekből egyszerre tragikus és elégikus hangvétellel.

Az önéletrajziság és/vagy művészi teremtés kérdésfelvetésében ez az Ulickaja-kötet felépítésével egyértelműen foglal állást: a miniatűr, laza novellafüzérként megírt emlékek útján eljutunk a szürreális-groteszk miniszövegek világába. Amiképpen a kultúra is életre, úgy a művészi teremtés is kivédhetetlenül prioritásra ítéltetett: ön- és világismeretünk legvalóságosabb tapasztalatszerzései a fikció világába vezetnek.

A könyv adatlapja itt található.