 Keith Haring: Macho Camacho portréja, 1981 |
Keith Haring (1958-1990) meleg volt, és pont ebbe halt bele. Ez a tény elég lényeges aspektusa művészetének, bár talán nem az egyetlen és elegendő ahhoz, hogy kizárólag az AIDS elleni kampány zászlajaként lehessen lobogtatni. Haring talán nem úgy és nem annyira kényelmetlen téma a konzervatívok számára Amerikában és Magyarországon, mint a 80-as években volt, de hogy a kiállítását támogató Amerikai Nagykövetség a „népegészségügyi aspektust” igyekszik az előtérbe tolni a kiállítás kis füzetében, mindenesetre árulkodó.
Amikor 1978-ban Keith Haring Pennsylvaniából New Yorkba költözött, a melegek már megvívták nagy csatájukat a rendőrséggel, először a történelemben, úgyhogy a kocsmai razziák és verések megritkultak, de például a metróban rajzolni még mindig elég veszélyes volt. Az üresen hagyott, nagy fekete táblákat mint az őrült kellett megtölteni fehér krétával, hogy ne kapják el az embert köztéri rongálás miatt. (Elkapták, többször.) A grafitti gyakorlatának elterjedtségét illusztrálja az a négymillió dollár, amit a nyolcvanas évek közepén a műfaj példáinak az eltávolítására fordítottak.
 Keith Haring: Cím nélkül, 1985 |
Ezeken a táblákon jelentek meg azok a jelek, amelyeket Haring a későbbiekben is megtartott (repülő csészealjak, állatok, angyalok és szörnyek, kis emberfigurák pusztán körvonalból), de egyik jellegezetes piktogramját, a „radiant baby”-t is metróaluljáróban mutatta be először. Stílusának lényegi elemei és munkamódszere, amelyen a későbbiekben sem változtatott, a grafitti alapvonásaiban gyökereznek: az előzetes vázlat nélkül felhordott festék az azonnaliság, a spontaneitás, a közvetlenség és a közérthetőség feltételeinek volt alárendelve. Haring művészete tehát mélyen gyökerezik a New York-i szubkultúrában, a melegbárokkal, szexuálisan aktív haverokkal, művészekkel és a művészet és az élet peremén élőkkel, de ez az eredet nem kizárólagos. Az ő specifikuma épp a szubkultúra integrálása a magasművészetbe, úgy, hogy a grafitti frissessége, anonim szókimondása, humora, és minden, ami a fiatalsághoz köthető, megőrződött a vászonra vitt képeken. A grafitti közelebb van az élethez, mint a múzeumok művészete, és Keith Haring átvitte ezt a kockázatos életet a biztonságos galériák terébe, amivel megőrzött valami olyan elevenséget, ami miatt érdemes életművének egybentartott részét ma is utaztatni a világban.
 Keith Haring: Cím nélkül, 1983 |
A Ludwig Múzeum kiállítása olyan szerény nonfiguratív képpel indul, amely sokkal árulkodóbban lokalizálja Keith Haring életművét a művészeti folytonosságban, mint az összes Miki egér, amerikai zászló és vastag kontúrú szado-mazo jelenet. Azt jelzi ugyanis, hogy milyen nagy jelentősége volt ötvenes évek absztrakt expresszionizmusának az amerikai művészi öntudat kialakulása szempontjából, még akkor is, ha tudjuk, hogy a művészek bizonyos értelemben elszenvedői voltak az irányított kultúrpolitikának.
 Keith Haring (Forrás: www.lumu.hu) |
De ez a korszak teremtette meg a pop art feltételeit és a popnak azt a lényeges, felszabadító vonását, hogy a közlés a lényeg, nem a közlés mikéntje. Andy Warhol, a második világháború utáni, Európával szembeni komplexusától megszabadult amerikai művészet ikonja nincs előzmény nélkül, mint ahogyan Keith Haring sincs Andy Warhol nélkül. Ezen a kiállításon semmi sem érzékelteti, hogy Haring nem magában álló jelenség, mert hiszen a kultuszát ápoló alapítványnak az a dolga, hogy az ő magában való nagyságának, érdekességének, kisfiús erotikájának az érzését fönntartsa, mégis lényeges megismerni a kontextust, amelyből kiemelkedett. Haring Warhol hűséges szellemi követőjének bizonyult akkor, amikor a művészet szélesebb hozzáférhetőségét tervezte, és akkor is, amikor a művészetet és az üzletet egyenrangú partnerekké tette. „Művész az, aki olyan tárgyakat állít elő, amelyekre az embereknek semmi szükségük, de ő – valamilyen oknál fogva – azt gondolja, hogy jó ötlet megajándékozni őket velük” – írja Warhol, máshol pedig: „Az üzlet a művészet utáni következő lépés. …és a jó üzlet a legnagyobb művészet”. Ezt az elvet követte a tanítvány, amikor 1984-ben végképp szakított az efemer utcaművészettel, és kizárólag vászonra, papírra, papírtekercsekre kezdett dolgozni – és eladni Tony Shafrazi és Leo Castelli galériájának. Ezt olyasféle (valószínűleg nem elkerülhető) árulásnak szokták tekinteni, mint Guy Debord szerződéskötését halála előtt a Gallimard kiadóval. 1986-ban megnyitotta saját üzletét, a „Pop Shop”-ot, amely hat évvel élte őt túl, 2005 szeptemberéig működött a Sohóban, és amelynek jelentős bevételi részét gyerekek megsegítésére fordította. Az üzletet és a felebaráti szeretetet tehát nagyon nehéz különválasztani, de van valami naiv egyszerűség Keith Haring bohém vonzerejében, ami miatt bármikor elhisszük neki, hogy tényleg nem a profit miatt csinálta.
Az a vizuális nyelv, amelyet Haring kiemelt a New York-i underground mélyéből, és amely a kortársi művészeti intézményekbe úgy hatolt be, mint a friss levegő, mert az őszinte ellenállók, a kisebbségben élők, a homoszexuálisok, a pacifisták, a nők és a gyerekek hangján beszélt, nem sokat kopott húsz év alatt. A média lassú vize türelmesen erodálja ugyan a szimbólumokat, Miki egér és a kutyás szex emlegetése az aranykor békés közhelyének tűnik, de az ilyen képektől még mindig félni szoktak a rossz lelkiismeretűek. Csak hadd féljenek.
A kiállítás november 16-ig volt megtekinthető.
Vö. Götz Eszter: Ez a gyerek nem gyerek
Dékei Kriszta: Szomorú gyermek
Mélyi József: A szárnyas oltártól a teremtéstörténetig