Katona drámája bántóan gyakran válik a közhelyesen magyarkodó retorika martalékává, noha a Bánk bán épp azzal szembesíti figyelmes olvasóit, hogy az „Isten, haza, család” organikus egysége legföljebb nacionalista politikai szlogenként képezhető meg problémátlanul, valójában ezek az eszmék állandó konfliktusban állnak egymással. KRICSFALUSI BEATRIX ELEMZÉSE.
A dramaturgiai és nyelvi nehézkessége dacára a magyar színházi kánon alapművének tartott drámára oly könnyen tud rátelepülni a hamis pátosz, mint köztéri szobrokra a nemes penész. Színrevitelének mindenkori tétje az, hogy sikerül-e megtalálni azt a kortárs színházi nyelvet, amely életet lehel a történelmi tablóba, leporolja a veretes dikciót, leszállítja talapzatáról a romantikus hazaszeretet szobrát.
Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház reprezentatív nagyszínpadának grandiózus gépezetéről lemondva az alagsori stúdióban tűzi műsorra a Bánk bánt – egy olyan térben, melyben a jelek sűrítésén és egyidejűségén alapuló egyedi rendezői formanyelve sokkal hatásosabban érvényesül. Már a helyszínválasztásból is sejthető, hogy a nemzeti dráma Vidnyánszky számára nem (elsősorban) az igazgatói székhez kötődő kötelező feladat, hanem valódi színházszakmai kihívás. Az előadás nemcsak képletesen, hanem szó szerint is felteszi a kérdést, hogy lehet-e ma tisztán elbeszélni Katona Bánk bánjának történetet, és vajon meddig mehetnek el a klasszikus megbolygatásában. A színészek szájából elhangzó válasz („bármeddig”) azért jóval vakmerőbb annál, ami az előadás egészéből körvonalazódik.
 Mátray László |
Amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, a színpadon már javában zajlik a mulatság. A zenekar egy Bánk-rappel hangol, a DJ pult mögé is be-be áll valaki, sürögnek-forognak, szelfizgetnek, de még mikrofont is ragadnak a zenészek által megszólított legnagyobb party-arcok (Petúr, Ottó és Biberach), akiket így már rögtön az elején beazonosíthatunk. Nagy a jövés-menés az Olekszandr Bilozub által tervezett ridegen indusztriális, ám a megbúvás, kihallgatás, leskelődés dramaturgiáját funkcionálisan kiszolgáló „mulatópalotában”. Mindennek statikus ellenpontjaként két délceg férfi (és egy kard) áll előttünk veretes pompában – két szoborrá merevedett dalia, akiknek díszes ruházatát mára belepte a zöld patina (a jelmezeket is Bilozub jegyzi). A cselekmény akkor veszi kezdetét, amikor Erkel operájának nyitányára a talpig aranyba öltözött Gertrudis (Udvaros Dorottya) felemeli az üvegkalitkát és a két szobor lelép talapzatáról: II. Endre (Szalma Tamás) egyelőre (Galíciába) távozik, Bánk (Mátray László) pedig mint országjáró a nyílt színen bolyong.
A felütés hangsúlyosan patetikus gesztusa azonmód le is bontja önmagát; csak pár pillanat erejéig szakítja meg a tivornyát, melynek érzéki atmoszférája meghatározza az egész előadást. Ugyan a dorbézolás látszólag egységbe kovácsolja az átmenetileg a királyné által vezetett udvar népét, valójában már a közös ivászat során is egyértelműen kirajzolódnak az etnikai törésvonalak. A legzüllöttebbek kétségkívül a merániak, élükön a meztelen melleit mutogató frivol Ottóval (Farkas Dénes), aki a szexi Bendeleiben Izidora (Ács Eszter) helyett a szende Melindának (Söptei Andrea) csapja a szelet Falco Rock me Amadeusával, valamint a lézengő Biberachhal (Horváth Lajos Ottó), aki rocker külseje ellenére az „innováció és tradíció” szlogennel ad hangot az operett iránti rajongásának (egyszersmind küld egy marketingfricskát a Soroksári útról a Nagymező utcába). A bojóthiak nagyon részegek, kínozza őket a honvágy és a szaporodásukról/kihalásukról biopolitizálnak, a magyar urak pedig bocskaiban magyarkodnak és hőbörögnek, sorolják az aranycsapat tagjait, magyar nemzeti hipp-hoppot követelnek à la Bëlga, aztán Petur (Olt Tamás) vezetésével oly meggyőzően adják elő G. Dénes György "Járom az utam..." kezdetű slágerét, hogy legkésőbb a „mert én itt születtem, ez a hazám” résznél már érezzük, hogy ezt nem csak úgy mondják.
Mindebből azonban téves volna arra következtetni, hogy Vidnyánszky rendezése az etnikai viszálykodás, hovatovább az idegenellenesség szólamára koncentrálna. Annak ellenére sem, hogy az előadás nem nélkülözi az aktuálpolitikai utalásokat. Udvaros Gertrudisa kísérletet tesz annak az országnak a megértésére, melyen férje távollétében uralkodik: nemcsak a félelmetes herderi „jóslatot” idézi fejből, hanem a napi sajtóból is tájékozódik. Ott sorakozik kis asztalán a „Magyar Hírlap, Nemzet, Idők”, ám végül egy kitömött pulit rejtő múzeumi tárlón ücsörögve – jól kivehetően – az Élet és Irodalomból ajánl egy nagyon érdekes cikket a nézők figyelmébe (melynek tartalmából annyit oszt meg velünk, hogy „mentsük meg Európát, Isten nélkül elpusztulunk”).
 Udvaros Dorottya, Ács Eszter |
Csakhogy Katona drámájának csak egyik rétegét képezi az idegenellenes (és tegyük hozzá: masszívan nőellenes) szólam, éppoly hangsúlyosak benne a jogszerű és igazságos hatalomgyakorlásra, illetve a jogszerűtlen és igazságtalan (vagyis a haza vesztét okozó) hatalommal szembeni fellépésre vonatkozó reflexiók. Hiszen a királynéval talán nem is az a legfőbb baj, hogy meráni (no meg nő), hanem hogy az ország népétől elvett földekkel, kincsekkel és kiváltságokkal halmozza el családtagjait és honfitársait. Udvaros egyik legerősebb jelenete a törvényhozás törvények felett álló mámoráról szóló eszmefuttatás („Törvényt kiszabni, és úgy lenni e felett, / miképpen a nap sok világokon!”); ellenpontként pedig ott van Varga József békességgel tűrő Tiborca, aki megrázó egyszerűséggel mutat rá arra az összefüggésre, hogy akit földönfutóvá tesz a hatalom és klientúrája, annak az éhenhalás mellett bizony csak a bűnözés marad alternatívául („Szép földeinkből / vadászni berkeket csinálnak, a- / hová nekünk belépni nem szabad”; „és aki száz meg százezert rabol, / bírája lészen annak, akit a / szükség garast rabolni kényszerített”). Ebben a kontextusban „különös fénytörésbe” kerülnek a belviszályt követő káoszban szétdobált „Magyar” napilapok, címoldalukon a kormánypropagandát harsogó médiagépezet üzeneteivel (pl. „Soros globalista projektje árt az embereknek”; „Lázár: vagy Orbán, vagy Soros”).
Korántsem volna egyszerű vállalkozás a Katona művében körvonalazódó magyar–idegen, gazdag–nincstelen, elnyomó–elnyomott, hazafi–hazaáruló, hűség–lázadás ellentétpárok összefüggésrendszerét azok aktuálpolitikai konfigurációi felől értelmezni, és Vidnyánszky nem is merészkedik erre a sikamlós terepre (ahogy azt például Urbán András négy évvel ezelőtt Újvidéken megtette). Ehelyett a történet személyközi, érzéki vonatkozásait helyezi előtérbe, a tragikus konfliktus emberi oldalára fókuszál. Színpadán nem papírszagú hősök deklamálnak és hitvány udvaroncok intrikálnak, hanem szerelmes, elhagyott, megcsalt, féltékeny, szenvedélyes, indulatos és megbocsátó férjek, feleségek, szeretők, barátok, testvérek, anyák és apák keresik helyüket az „Isten, haza, család” feloldhatatlan konfliktusokkal terhelt háromszögében. Talán Biberach pozíciója azért tűnik a szokásosnál valamivel súlytalanabbnak, mert számára az „ott van a haza, / hol a haszon” elve világos eligazítást ad e kétségkívül bonyolult útvesztőben.
Mátray László gyakorlott Bánk, és amint néhány éve anyaszínházában (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban) Bocsárdi László rendezésében, úgy most is egyértelműen bizonyítja, hogy korántsem csak daliás termete és lenyűgöző orgánuma miatt hivatott a magyar nagyúr megformálására. Ideális választás a maszkulin erőt és ideológiai elkötelezettséget mutató, egyszersmind érzékeny és érzéki, tipródó Bánk bán szerepére. Az indulat és a szeretet robbanóelegyet képező feszültsége leginkább a Melindával, Tiborccal és Somával közös jelenetekben tapintható, de a Gertrudis meggyilkolásába torkolló párbeszédbe már mintha reménytelenül összetörve fogna bele.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A Galíciából hátán egy zsák földdel – benne a színpadot díszítő, folyton fogyó Nagy-Magyarország térkép megfelelő darabkájával – hazatérő Endre már egy önmagába zárt, egyetlen tánclépést katatón módon ismételgető alakot talál, akire ugyanaz a vértől áztatott vitrin zárul rá, amelyben korábban az udvar dorbézoló népe lelte halálát. Végül a bosszú helyett megbocsátást gyakorló király is beáll a sorstársa mellé, és a hősi kard is visszakerül egy másik tárlóba. Ahogy az elején, a végén is szoborrá merevedik a kép azzal a különbséggel, hogy most fess daliák helyett megtört férfiak állnak előttünk. Csak a gyermek folytatja apja táncát, amit ha Bánk összeomlásának jeleként értelmezünk, nem épp fényes örökségnek tűnik a jövő nemzedékére nézvést – és a többi dermedt csönd.
Nem a remény színháza ez, ahogy természetesen a reménytelenségé sem (hiszen ezek esztétikailag értelmezhetetlen, üres frázisok), ellenben megrázó, katartikus élmény. A Bánk bán Vidnyánszky legkiválóbb munkáinak (A szarvassá változott fiú, Három nővér) szintjére emelkedő, erős színházi vízió; a színpadon megképződő jelek olyan sűrű és érzéki szövete, amelyben csak annyira szóródik szét a szöveg jelentése, hogy a végén mégis egy pontos, koherens olvasattá álljon össze.
A kiváló egyéni színészi teljesítmények harmonikus összképet mutatnak, belesimulnak a rendezői koncepcióba: Udvaros grandiózusan ragyogó Gertrudisa, Söptei szendesége ellenére is határozott Melindája, Mátray virtuóz Bánkja, Farkas Dénes élveteg, mégis szánalmasan meghunyászkodni képes Ottója, Szalma Tamás jámbor Endréje, Varga József szelíd, hamis „parasztkodást” nyomokban sem tartalmazó Tiborca, Olt Tamás az igazságot néha a „nemzeti rút gyűlölettel” összekeverő Petúrja. A zenét és a színpadi tömeget a kaposvári egyetemisták szolgáltatják, akik mellé azért elkelt volna egy koreográfus, hiszen a jól körülhatárolható szerepet nélkülöző színpadi létezés (jövés-menés, ácsorgás stb.) – már amennyiben nem degradálódik a „csoportos szereplő” kategóriájára – komoly mozgáskultúrát és testtudatosságot igénylő színészi feladat.
Nagy utat járt be Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban, amíg a Tamási szövegét bálványként imádó, meghökkentően muzeális Vitéz lélektől a nagyszínpados szuperprodukciókon át visszatért ahhoz a formakánonhoz, ami mindig is az ő egyedi rendezői kézjegyének számított. Nem tudom, hogy e kitérő színházszakmai tanulságairól egyszer lehet-e érdemi vitát folytatni, csak sejtem, hogy érdemes volna.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.
A szöveg elkészültét a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata támogatta.
