Vidnyánszky Attila saját #sohavégetnemérős projektje a Bánk bán színrevitele. A kör egyelőre bezárult: huszonegy évvel azután, hogy a Nemzeti Színház nagyszínpadán először megrendezte Katona József drámáját, az elkövető diadalmasan tér vissza a tett helyszínére. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Nehéz szeretni a nyíltan tanító jellegű előadásokat, ahol nem az okosan feltett kérdések, és a kérdések generálta (el)gondolkodtatás a fő csapásirány, hanem a készen tálalt útmutatás. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.
Egy kétestés királydrámát kevesebb, mint három óra alatt előadni úgy, hogy összetett figurák rajzolódjanak ki és a történet is követhető maradjon, nem könnyű. Zenével, dalokkal, extra betétekkel dúsítani az anyagot egyenesen nyaktörő mutatvány. Szerencsére mégis van, aki megpróbálja. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA.
Mélyen gyökerező és megokolt idegenkedéssel készültem az új operaházi Bolygó hollandi-produkcióra. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Amikor Petri György 1994-ben zseniálisan magyarította-újrafogalmazta a Mizantrópot, Molière amúgy is keserű megállapításába a maga és kortársai életérzését vetítette bele: „Ez a kor oly perverz és becstelen!” Napjaink valóságáról ennél is lesújtóbb Gothár Péter véleménye. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Bozsik Yvette már több mint húsz éve megkerülhetetlen figurája a kortárs táncnak. Társulata (bár 1993-ban alakult) független együttesként most tíz éves, és ezt ünnepli az Egy faun délutánja, Bozsik Yvette korszakhatárt jelző koreográfiája is. 1997-ben Bozsik – amellett, hogy pimasz tiszteletkört kanyarított az eredeti Nizsinszkij-koreográfia mellé -, előre jelezte a nemi szerepek radikális megváltozását és az intimitás határainak elvékonyodását is. A Nemzeti Táncszínházban színre került, felújított előadás mintha visszafogottabb lenne, pedig csak annyi történt, hogy ami akkor radikálisnak hatott, ma már fel sem tűnik, annyira a mindennapok részévé vált. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.