FELKORBÁCSOLT INDULATOK, TANÁCSTALAN HATALMASOK

A Bánk bán öreg dráma, öreges dráma. Dörgő hangú, éltes színészekkel meg érett színésznőkkel képzeljük el, és nemesen unatkozva hallgatjuk. Alföldi Róbert, zum Trutz, egészen fiatal, kezdő színészekre bízta az egészet. RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA.

Gertrudis: Bánfalvi Eszter

Rájuk bízta Alföldi Róbert a játékot is meg az értelmezést is, sőt még a szórványosan közbevetett, rövid rockzenei betéteket is ők komponálták. Ez a kezdeményezés dicséretes; valóban muszáj immár valamilyen épkézláb és okos, iróniától sem mentes viszonyt kialakítani nemzeti irodalmi és művészeti hagyományainkhoz, különben nekünk, mint kulturális közösségnek, lőttek.

Gyerekek, aggok, állatok, élő növények és elemek (úgy mint föld, tűz, víz) megjelenése a színpadon mindig meghökkentő, ugyanis a hitelesség jegyével üti át a mesterséges világot. Jeles András egy alkalommal gyerekekkel játszatta el filmen Az ember tragédiáját, nagyon szép eredménnyel. Most Szentendrén a MűvészetMalom udvarában ezek a hamvas fiatalok, akik közül többen a Nemzeti Színház színészeiként akár szép karrier elé nézhetnek, szintén hitelesek voltak már csak a koruknál és friss színészi elkötelezettségüknél fogva is – darabértelmezés és színjátszás tekintetében azonban nem sikerült átütő produkciót létrehozniuk. A Bánk bán most is, szabadtéren és értelmezési szabadsággal megajándékozva, elég unalmas és kormosan komor darab maradt. A becsempészett „maiság” ellenére nem sikerült leszedni róla a megértést akadályozó patinát, nem volt elég ironikus a megközelítés, a színészi játék pedig gyakran bennragadt a régimódi deklamáló, kiáltozós stílusban, a harsány, kulisszadöntögető gesztusok hamisságában. Hiába a mai ruhák, a mai arcok, a mai bikinik, ha a hang, a beszéd tónusa régimódi.

A színtér nagyon új és hatásos akart lenni. (Daróczi Sándor tervezte a díszletet.) Háromszintesre alakították, és az alsó szintet egy hosszúkás, keskeny, üvegfalú medence alkotta, afféle akvárium, mint amilyenben a halpiacokon az élő halakat tartják. Az előadás során aztán a színészek és a színésznők fürdőruhában vagy ruhástól belepottyantak vagy beleugrottak a medencébe, ott úszkáltak, fröcsköltek és az indulatokkal együtt felkorbácsolták a vizet. Ez az akvárium talán a tudatalatti szimbóluma akart lenni, meg a mély és ellenőrizhetetlen indulati szféráé – ez utóbbinak valóban hatalmas szerepe van a drámában, és pont ehhez kellett volna távolságtartóbban, „dekonstruktívabban” viszonyulniuk a színészeknek és a rendezőnek, ahelyett, hogy befürödtek volna. Jobb lett volna, ha inkább az érzelmekre koncentrálnak, semmint az indulatokra; az érzelmek sokkal sokszínűbbek és sokrétűbbek, az indulat jobbára buta, tendenciózus és átgondolhatatlan. A pocsálás, mely sajnos nélkülözte a humort, csupán illusztrálta a felkorbácsolt indulatokat, de nem viszonyult hozzájuk kritikusan. Amúgy gyakran mulatságos volt a nézők számára, csakhogy a színészek számára nem volt az; sőt egyenesen tragikus színbe vonták és erőpróbának fogták fel (ki meddig tudja visszatartani a lélegzetét a víz alatt). Az előadás vége felé ehhez még a medence-parti tűz is hozzá jött, fölöslegesen, nyilvánvaló hatásvadász szándékkal. Ha ezzel azt akarták mondani, hogy ég a ház, az országé, akkor ezt közhelyesen fejezték ki.

Bánk bán: Fehér Tibor e.h.

A felsőbb két szinten közönséges irodaszékek álltak két sorban, akár valami tanácsteremben, a funkciók, hierarchikus szerepek jelképeként; ezeket döntötték, söpörték el a szereplők és ezeken bukdácsoltak keresztül. Itt foglalt helyet középütt a királyné; Bánfalvi Eszter az arcával is tudott játszani, nem csak a taglejtéseivel és a hangjával, és képes volt szigorú, sápadt, éles határozottságot sugallni a megjelenésével. Mint az összes szereplő, ő is divatos, fiatalos, urbánus mai öltözetben volt, de a fején láthatatlanul ott volt a korona és a kezében a jogar, mely akár a lábán a magas sarok.

Bánk bán szerepében Fehér Tibor túl naiv, pironkodó, olykor elesett; szimpla áldozatnak látszik, nem pedig tragikus hősnek. Alföldi a nyilatkozataiban szinte sulykolja a fiatalok „tisztán és naivan rácsodálkozó szemét”, elfeledkezvén arról, hogy a mai húszévesek egyáltalán nem olyan naivak, és talán inkább a tudásukat kellett volna forszírozni, mintsem a naivitásukat. A saját tudásuknak nem kellett volna megrekedni az amatőr rockzenélgetés szintjén. Egyébként a mikrofon, a dobok, a villanygitár és a cintányérok importja a darabba jó ötlet, amit sokkal jobban ki kellett volna aknázni: kommentálni, ellenpontozni kellett volna a zenével. Az is jó ötlet, hogy az előadás egy buliféleséggel kezdődik; nagyobb bulit kellett volna csapni, és még közönségesebbnek lenni!

Színészi játék tekintetében az én szememben a Biberachot játszó Földi Ádám és a Tiborcot alakító Farkas Dénes emelkedett ki még a többi közül. Tiborc figurája dramaturgiailag is a helyén volt, szerencsés ötlet nájlonszatyros guberálónak álcázni; alakja nagyobb hangsúlyt is kaphatott volna.

A dráma logikája nem rajzolódik ki az előadásban; a fiatal célközönség ebből nem fogja érteni a Bánk bánt, legföljebb nem gyakorol rá olyan taszító hatást, mint az olvasókönyvekben. Annyi mindenesetre kiderül, hogy a hatalmasságok gyilkosok és/vagy teljesen tanácstalanok, akik sem a saját drámáikkal, sem az országos üggyel nemigen tudnak mit kezdeni azon kívül, hogy randalíroznak, pusztítanak és gyűlölködnek. A fiatal gárda megpróbált valamit kezdeni a Bánk bánnal, és ezért elismerést érdemelnek; lehettek volna merészebbek, fiatalosabbak is. És lehetett volna nagyobb trouvaille a nemzeti papírzászló kínálgatása és osztogatása a közönségnek, lehetett volna erősebben rájátszani az aktuális konfliktusokra. Petur bán (Makranczi Zalán) hőzöngése is lehetett volna ironikusabb, karikaturisztikusabb.

Az előadás tere. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A darab végén II. Endre (Szabó Kimmel Tamás rövid fellépése nem volt rossz) és Bánk megpróbálják együtt elmondani a Szózatot a közönségnek. Tanácstalanul, riadtan igyekeznek szavalni, Bánk izzó szemmel, ijedten motyog. Nem lehet elmondani a Szózatot, szkeptikusan viszonyul hozzá színész, néző egyaránt, a nemzeti szólam meg-megakad, elfullad. Hogy nincs segítség, ilyesféle érzést kelt, csupán ez benne a megrendítő.

Vö. Molnár Gál Péter: Bánk ebihal-szereposztásban 
Koltai Tamás: Vízhűtéses Bánk 
Csáki Judit: Vízbe fúl 
Herczog Noémi: Forrófejű nagyúr - hidegvízben 
Nyulassy Attila: Könnyeiben úszó nemzet-len magyar 
Tompa Andrea: Nem csak víz