Molnár Levente |
Merthogy adva van egy kultikus státuszú nemzeti opera, amelytől mind a mai napig el lehet és el is szokás vitatni a szerzői szándék szerinti megszólalás jogát. Mondjuk éppenséggel úgy, hogy „bariton ősverzió”-t említve drasztikusan elváltoztatjuk a dalmű egész hangzásképét, jóllehet a Bánk bán címszerepét az 1861-es ősbemutatótól egészen 1939-ig magától értetődő módon és folytatólagosan tenorok énekelték. A nyolcvan évvel ezelőtti átdolgozók ténykedéséből tehát nemcsak azt tekintjük haladó hagyománynak, amit közkeletű, bár erősen vitatható érvekkel támaszthatunk alá (megváltozott prozódiai elvárások, zenedramaturgiai ízlésváltozások stb.), hanem azt a megoldásukat is, amelyet kizárólag az 1939-es operaházi helyzet indokolt és mentett: egyrészt a reprezentatív hőstenor/tenorhős hiánya, másrészt „a magyar dalnok”, Palló Imre kivételes hitelű működése. Vagyis, miközben az utóbb születettek fölényével tekintünk Erkel és Egressy Béni (lásd még: szerzők) munkálkodására és a korigényekre hivatkozva meghaladhatónak nevezzük azt, addig érdemi hivatkozási alappá emeljük és aktualitásában csorbítatlannak ítéljük a nyolcvan évvel későbbi átdolgozók napi érdekű megoldását. Remélem, e cikk olvasói átérzik a körvonalazott problémát, ami praktikusan voltaképp még annál is fontosabb, mint hogy a Coopera (és pár éve az Erkel Színház) bemutatójának címszerepében a bariton Molnár Levente megfelelt-e avagy sem. Mert midőn az új Bánk bán megalkotói ideológiát és zenetörténeti hivatkozást kerestek egy már előre kész szereposztási döntéshez – jószerint minden egyezményes elvvel szakítottak, ami csak a mai operajátszást általánosságban a zenei hűséghez, a történetiséghez, a filológiához, vagy épp ellenkezőleg az abszolút és vállaltan ahistorikus jelenidejűség kívánalmához fűzik.
Mester Viktória |
2017 óta jól tudható, hogy Molnár Levente különös elkötelezettséget és vonzalmat táplál a Bánk bán címszerepe iránt, ám az odaadásának kijáró tisztelet hangsúlyozása mellett azt is le kell írnom, hogy vokális teljesítménye és játéka, s egészében bánki fellépése tartós félreértésnek tűnik számomra. Túl az alapvető tényen, hogy hangfaja bariton, éneklése mintha dinamikában és intenzitásban is rendre lekerekítette, illetve takaréklángra csavarta volna a szólamot. Hogy Hazám, hazám-előadására még így is bejött az ütemes taps, az döntően ezúttal is a sláger megszentelt népszerűségének volt betudható. A mozdulatok, amelyekkel ezen ária előadását kísérte, ugyanakkor szereplésének egy másik elidegenítő mozzanatára is rávilágítottak. A „hazám” szó elhangzásaikor visszatérő jelleggel a szívre szorított bal kéz, majd a számot záró gesztus, vagyis a kardot szorító jobb kéz magasba való fel- és kitartása (lásd: a Trubadúr Strettáját) – rájátszó modorosságnak hatott. Ha szabad és érthető ilyet leírnom, Molnár Levente többnyire nem Bánkot, hanem a Bánk szerepében fellépő Molnár Leventét alakította. Bűn lenne azonban hallgatni arról, hogy e pózából a nőkkel közös párjeleneteiben szerencsére mindkétszer kiesett, s ilyenkor (főleg a Gertrudis királynéval közös duettben) énekesi teljesítménye is erőteljesebbé, drámaibbá vált.
Boncsér Gergely és Fischl Mónika (Éder Vera fotói, a képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál) |
A „bariton ősverzió”-ban az egyetlen tenorszólam az Ottót megformáló Boncsér Gergelynek jutott: agilis színpadi jelenléte most is hatásos volt, de a hangja ezúttal fáradtabbnak tetszett. (Remélhetőleg ez mindössze múló tünet, vagy pláne megtévesztő benyomás volt, ám a tehetséges tenorista megóvása a túlterheléstől és a nem feltétlenül neki való szerepektől mindenképp a magyar operaélet illetékeseinek fontos feladata marad.) Kálmándy Mihály (Petur bán) szokott kirobbanó formájában adta elő a Keserű bordalt, s hasonlóan intenzív volt énekszava a Bánkkal közös (Biberachtól rég elorzott) kettősben is: e Molnárral együtt megszólaltatott duettben egy fiatalabb és egy idősebb baritonhang került egymás mellé, s határozottan nem Kálmándy vócséja hatott korosabbnak. Bakonyi Marcell hangban is daliás, ám rendezőileg alig pozicionált II. Endre, Kendi Lajos attraktívan ármánykodó Biberach, míg Kováts Kolos bámulatos emberi-művészi ethoszú Tiborc volt: csak hát a Bánk-Tiborc kettős bariton-basszus kiosztásban még azt a kevés zenei izgalmasságát is elveszíti, amit eredeti formájában okvetlenül fellelhetünk benne.