A regények terjedelmének növekedésével a filmek már nem tudták betűhíven követni J.K. Rowling meséjét, így szükségszerűen szereplők és egész történetszálak maradtak ki. Azóta, hogy David Yates a Főnix Rendjével átvette a rendezői stafétát, a sorozat részei afféle tessék-lássék tákolmánynak tűntek, amolyan kivonatolásnak, és bizony érződött az eredeti alapanyag sokrétűségének hiánya. Ez a legfeltűnőbben a Félvér hercegben mutatkozott meg, ahol a címszereplő történetét nemes egyszerűséggel kihagyták, illetve egy-két mondattal elintézték az egészet.
Ezek után még különösebb volt, hogy az utolsó epizódot két részre bontják. A hivatalos indoklás az volt, hogy az utolsó kötetből szinte lehetetlenség húzni, minden jelenet fontos, és így tovább. A stúdió nyilván keserves könnyek között engedte utolsó útjára legjövedelmezőbb üzleti vállalkozását, ezért inkább lehúztak róla még egy bőrt.
A Harry Potter és a Halál ereklyéinek első része ráérősen, sokak szerint viszont egyszerűen csak dögunalmasan mutatta be Harry, Ron és Hermione bujkálását és a horcruxok utáni nyomozást. Pedig az előző részek lebutított történetdarálása után kifejezetten jót tett a sorozatnak, hogy közelebb hozták a szereplőket, és rajtuk keresztül Voldemort rémuralmának iszonytató, a náci diktatúráéra hajazó légkörét.
 Daniel Radcliffe |
Ha egy filmként tekintünk a két részre – és miért ne tennénk így -, akkor a mintegy kétórányi felvezetés után valami nagyszabású lezárást várunk. A Halál Ereklyéinek második fele rögtön akcióval indít, majd nemsokára Roxfortban találjuk magunkat, a Voldemorttal történő végső összecsapás helyszínén. Csakhogy Yates ismét elköveti azt a hibát, amit eddig is: korszerűen, ám olykor erőltetetten pakolgatja egymás után a jeleneteket, dolgát pedig megnehezíti, hogy nincs mese, a történetet le kell zárni.
A korábbiakban kimaradt történetszálak hiánya most üt vissza: a grandiózusnak szánt fináléba bele kellett szuszakolni azt is, amiről idáig nem volt szó, és így ami a regényekben olykor köteteken át ívelt, itt szükségszerűen szájbarágós gyorstalpalóvá vált. (Ennek ellentéte az előző részben Dobby temetése, amely csupán a regények ismeretében válik valóban fontos és katartikus jelenetté.) A Roxfort elleni látványos támadás után kapunk némi ízelítőt a csatából, amit már az előzetesek is sejtettek, ám utána Harry-ék gyorsan elvonulnak emlékeket idézni, végső titkokat megtudni, hogy aztán megint visszatérjenek harcolni egy picit. És ez így megy egészen a film végéig.
 Ralph Fiennes |
A finálé Harry Potter vesszőfutása, amelyhez Ron és Hermione szinte végig asszisztálnak, vagy épp csendesen álldogálnak a háttérben. Ilyenkor meg is látszik, hogy Emma Watson és Rupert Grint bizony nem állnak a színészi mesterség magaslatán, esetenként inkább kínos, amit Daniel Radcliffe mögött állva a vokálban művelnek. Amúgy Radcliffe is jobbára egyetlen, keménynek és eltökéltnek szánt arckifejezéssel jeleníti meg azt a Harry Pottert, aki a súlyos veszteségek, a mészárlás közepette elvileg a saját halálával néz farkasszemet. Árnyaltabb játékra nincs is sok lehetősége, mert a filmnek nincsenek érzelmi csúcspontjai – pedig az első rész kiválóan letette ehhez az alapokat.
Egyébként a Potter-univerzum szinte összes fontosabb szereplője felvonul: McGalagony végre nem csupán szigorúan néző tanárnőként díszíti a vásznat, és még ha későn is, és meglehetősen leegyszerűsítve, de felsejlik Perselus Piton igazi arca – nem véletlenül ő a regényfolyam legnagyszerűbb figurája. Voldemort pedig sokat vicsorog, csak úgy köpködi az Adeva Kedavrákat, ám Ralph Fiennes hiába remek színész, az orrnélküli Sötét Nagyúr valahogy középszerű gonosz marad – egyszerűen hiányzik belőle az a démoni elegancia, amely eddig jellemezte. Vagy lehet, hogy mindvégig ilyen volt, s pusztán csak azért tűnt félelmetesebbnek, mert ritkábban bukkant fel?
 Daniel Radcliffe és Ralph Fiennes (A képek forrása: PORT.hu) |
Talán mondani sem kell, hogy ez a rész már 3D-ben készült. Az elsőt nem akarták konvertált 3D-ben a mozikba küldeni, mondván, hogy az nem olyan hatásos (ami igaz), ezért a záró epizódot már eleve így vették fel. A végeredményt tekintve azonban felmerül a kérdés, hogy vajon mi szükség van erre a formátumra? Egyre bizonyosabbá válik, hogy nem több fölösleges parasztvakításnál.
Tíz év, nyolc film, egyre sötétebb hangulat, változó színvonal. David Yates filmről filmre ügyesebb, de nem jó rendező. Nem rossz film a Harry Potter és a Halál ereklyéinek második része, de a nagy ívű történethez fajsúlyosabb befejezés illett volna. Ehelyett pusztán szórakoztató lett, látványos, de semmi több. A gonosz meglakolt, a történet véget ért.
Azért a The End-et kiírhatták volna a végére.