Géher István összegyűjtött verseinek kötetében minden benne van. Címe szerint kétszer is: Minden minden. És a megkettőzés valóban a kötet egyik fontos stratégiája: az alany azonosnak tűnik az állítmánnyal, a jelentés mégis elkülönböződésükből bontakozik ki. Ahogy a szöveg is folyton más szövegek tudatában építi önmagát, megidézett szellemükben saját arcára ismer, ám a találkozás kegyelmi pillanata már a megragadás gesztusától elillan, és kezdődik ismét a játék. Végtelen fogócska ez: mintha egymásba nyíló tükörfolyosókon bolyonganánk, ahol folyton önmagunk új meg új és mindig más képére bukkanunk. Talán ez adja Géher István költészetének varázsát: hogy személyessége, illetve versei irodalomtörténeti vonatkozásainak lenyűgöző gazdagsága révén oly sokféleképp tud megszólítani oly sokféle olvasót. A megállapodott családfő és a szorongó szerelmes, a diák és a tanár, az antik auktorokon nevelkedett kutató és a meghasonlott értelmiségi mind találva érezheti magát egyik vagy másik verse által.

 

A mostani gyűjteményes kötet, Géher életmű-sorozatának második darabja e sokféleség posztumusz összegzésére vállalkozik. Monumentális feladat ez, amelyet a kötet szerkesztői: Géher István özvegye és két gyermeke (Géher Istvánné Kepes Mária, Kállay G. Katalin, G. István László), maguk is nagyszerű irodalmárok, meggyőző szakértelemmel végeznek el. A világosan elrendezett és példásan szöveggondozott versek átfogó képet adnak egy nagyszabású pálya ívéről az első kötettől az utolsó, kéziratban hátrahagyott művekig. A hét publikált könyv verseit hat, a költő által még életében kialakított, önálló kötetnek tekinthető ciklus követi, végül a két utolsó fejezet a kötetbe fel nem vett költeményeket mutatja be. Egy ennyire sokrétű anyag elmélyült elemzése maga is könyv terjedelmű monográfiát kívánna – az efféle munka előkészítése a versek hozzáférhetővé tételével egyébként a Minden minden egyik, az Előszó végén megfogalmazott célja: „Azt reméljük, hogy az Összegyűjtött versek mind terjedelmükben, mind színes, változatos hangfekvésükben önmagukért beszélnek, és meghozzák végre az első rendű alkotónak a megérdemelt és méltó elismerést.”

 

Irodalomkritikánk valóban adósa Géher Istvánnak a műhöz méltón sokoldalú és kiterjedt recepcióval. Egyetemi professzorként nyugdíjba vonult, tekintélyes műfordítói és szerkesztői életművel rendelkező alkotóról, nemzetközileg elismert Shakespeare-kutatóról és hétkötetes költőről van szó, aki számos, ma is aktív szellemi munkaközösség tagja, sőt alapítója volt az Eötvös Collegium Angol-Amerikai Műhelyétől a Magyar Műfordítók Egyesületéig. Egyszerűbben fogalmazva: rengeteget dolgozott, és a pályatársak szerint számos kiváló szöveget írt, amint azt például a kötet hátsó borítójára választott idézetek tanúsítják. Miért oly ritkás hát költészetének kritikai fogadatása?

 

Az egyik lehetséges magyarázat, hogy Géher István már pályakezdő lírikusként magasra tette a mércét. Első két kötete, a Mondom: szerencséd (1981), illetve a Mi van, Catullus? (1984) kifejezetten nem könnyítette meg a befogadást. A szerző ugyanis Eliot Átokföldje című, korszakos művéhez hasonló eljárással a két könyvet záró Apparátus, illetve Jegyzetek véghivatkozásaiban ad útmutatást az olvasónak, merre keresendő az óriási és szerteágazó, többnyelvű műveltséganyagot mozgató versek forrásvidéke. Van itt minden: egymásba olvasott óangol és ómagyar Versemlék, antik formák, Shakespeare-allúziók, humoros középkori kölcsönzések és újragondolt Biblia-idézetek – színes és örvénylő intertextuális kavalkád és rengeteg elgondolkodtató nyelvi játék a nyolcvanas évek elején Magyarországon virágkorát élő posztmodern költészet szellemében. Az Anakreóni dalok (1996) továbbra is a klasszikus minták jelenre vetítését emeli címbe, de vallomásosabb, közérthetőbb hangon, grammatikailag kevésbé szaggatottan, nagyobb tematikus egységekben fogalmaz. A következő három kötet: Hol az a látvány? (1997), Új folyam (1998) és Esztendők éve (2002) letisztult szonettjei egyértelműen a klasszicizálódás jeleit mutatják. Géher utolsó megjelent könyve, a Polgár Istók első éneke (2008) lapjain aztán ismét közismerten nehéz műfajt vesz elő, a verses regényt: Arany János – szintén töredékesen maradt – művének hőse, Bolond Istók mintájára Polgár Istókot teszi meg a 20. század és az irodalmi élet buktatói közt rokonszenvesen csetlő-botló és elmélkedő, lírai alteregójává. Hátrahagyott kötettervei: a Sötét-világos (Haiku-napló 2009-2011); az ismét (magán)mitológiai párbeszédekből kibomló Beszéld el ezt  még – Ideadallam (Versekre versek, 2011) és az Alkalmazott mitológia (Palimpszesztek, 2012); végül a Dalban elbeszélve (Négysoros napló, 2012) műfaji változatossága és utalásainak sűrű szövete rendre jelzi a szerző sosem lankadó kísérletező kedvét. Pályája során mindig újabb kihívást keresett, és így minden újabb szakasz az olvasót is alapjaiban új, szokatlan kihívások elé állította.

 

A szövegek megkívánta értelmezői erőfeszítés azonban egyszersmind intellektuális izgalommal és örömmel is jár; az életmű megfelelő fogadtatásának hiányosságait tehát aligha az olvasás nehézségei, inkább irodalmi életünk visszásságai magyarázzák. Márpedig közéletünk és ezen belül a kulturális közeg diszfunkcionalitása Géher lírájának egyik nagy – és számomra momentán a legizgalmasabb – témája. Végigvonul  költészetén az első kötet „kiniszteri minevezés”-ének iróniájától a Polgár Istók első és – kéziratban maradt – második énekéig, amelyekben a lírai én visszatérő problémája, hogy „a közhely színpadán én helyet nem találok”, mivel „van két oldal – semelyik sem övé”, s így nem marad más, mint „hontalanságod: ezt kell elbeszélni”.

 

Géher tehát sűrű alakváltásain át is a polgár következetes és kötelességtudó precizitásával beszél az önazonosság dilemmáinak történelmi és személyes aspektusairól: az oktató, a tudós és az alkotó szerepek összeegyeztetésének évszázados honi megoldatlanságáról vagy épp erkölcs és szenvedély sosem szűnő, belső drámájáról. Lenyűgöző bátorsággal és tabudöntő őszinteséggel írja le közösségi létünk különféle egységeinek működését: a nem kis önfegyelemmel összetartható, de biztonságot és ihletet adó családtól a különféle szellemi műhelyekben végzett munka kétségein és gyönyörűségein át a 20. századi közép-európai értelmiségi utak járhatatlanságának visszatérő tapasztalatáig. Anélkül hogy irányítani akarná az olvasót, újra meg újra utat mutat: hol önmagunk, hol a múlt mélyébe, olykor pedig ki a labirintusból, derűs rezignációval emelkedve mindennapi keserűségeink fölé: „az életrutin: ahogy égbe szárnyal – hogy a lélek megalkudhat magával.”