Venczel Vera, Lukács Sándor és Juhász István (forrás: port.hu)

Megelevenedő Rubens-föstmények, az élet édesét lehelő pucér leányzók, valamint a színpad peremére telepített barokk kisegyüttes művészei nyűgözik érzékeinket Esterházy Péter bölcseleti dramolettjének előadásán. Első pillantásra kockázatosnak tetsző vállalkozás az extrawurstok e garmadájával összepárosítani a nézőtől agymunkát, absztrakciós készséget és rendben, lehetőleg jeles érdemjeggyel abszolvált gimnáziumi tanulmányokat igénylő színdarabot. Igaz, a szerző előzékeny, s ironikus eszmeiramlásai közé ezúttal is bőséggel kever megannyi azonnal oldódó poént, megsüvegelésre méltóan bravúrosat éppúgy, mint Telepódiumba illően közhelyszagút. Az előbbire a művet indító, Rubens elhalálozását kísérő mesteri végszóparádé említhető üdvös példa gyanánt, míg az utóbbiak sorából az “és a belgák hova álljanak?” kiüresedett viccváltozata citálható jóval kevesebb elégültséggel. Mégis, dacára a poénoknak (vagyis Esterházy művéről szólván: azok eredményeképpen) a kis barokk komédia nagyon is jelentőségteljes problémák taglalásába bocsátkozik, amikor az élet megragadhatóságát hirdető, a Teremtő munkáját szépséggel kipótoló Rubens és a mindezt geometriai és ismeretelméleti téziseivel opponáló matematikus, a huszadik századi Gödel, vagy másutt Rubens és fia nyílt színi vitáját elénk tárja.

Petrik Andrea

Mindazonáltal Szikora János alighanem csak jól teszi, hogy a mű gondolatiságát érzéki örömökkel hígítja, s korántsem pusztán azért, mert a magyar nem filozóf alkat, s ilyesformán a honi közönség (és színész) a kívánatosnál kisebb hajlandóságot mutat a filozófiai kérdésfelvetések iránt. Hanem mivel Esterházy darabja, bár nagyszerűségét bízvást nyugtázhatjuk, nem tőrőlmetszett színpadi mű. Önmagában ott működik leginkább, ahol kihallatszik mögüle a szerző szelíden élces hangja, mint a Festősegéd öngunyoros szólamából, vagy ahol a szöveg személyes/drámai súlyt nyer, mint a női fenekek, farok és tomporok körül őgyelgő extemporizálásban, s Rubens köszvénymonológjában. Ezzel szemben Esterházy bölcseleti részletei bizony néha egy hevenyészett filozófiai, máskor meg mathézis szakkör benyomását keltik a színpadon, s olyik mozzanat (pl. a Heisenberg-féle határozatlansági felmondása) egyenesen elhasznált patentnak tűnik.

Jöhetnek hát Zoób Kati dekoratív jelmezei, az olasz nyelvű áriatöredéket allürizáló férfiszoprán, s persze jöhetnek a mezítelen hölgyek, élükön a minden ízében gusztusos alakítást nyújtó Petrik Andrea egyetemi hallgatóval. A játékban és ötletben gazdag, barokkos dekorációnak része még az angyalként felléptetett, Bornemisza Péter szövegével vendégeskedő Venczel Vera, s a Bacchust formázó, a közönséget leckéztető Juhász István, aki korpulens testalkatával meglepő módon egymagában képviseli a színpadon az emelkedett lipidszintű, rubensi idomokat.

Vallai Péter

Lukács Sándor mint Rubens igazi intellektuális vivőr: öntudatos és okos zseni, telivér figura, aki majd’ annyira hitelesen elmélkedik és vénül, mint amennyire adekvát kissé elnehezült férfiasságában, gáncstalan sármjában. Köszvényjelenetének kínzató precizitása, s halálának, halálainak csúfondárossága az előadás legsikerültebb pillanataival örvendeztet. A magát végelgyengülésig koplaltató Gödel szerepében Hegedűs D. Gézának kevesebb idő és kevesebb szín jut, s így jobbára be kell érnie az élet-, helyesebben valóságidegen tudós modorosra hangszerelt paródiájával, amit azonban igazi perfekcionistaként teljesít. Rubens másik antipódusa, a festő ágyékának gyümölcse, Gyuriska János főleg ifjonti hevességével, míg a Festősegéd, Vallai Péter Esterházy asszociatív humorának, s néha egyenesen a szerző beszédritmusának felidézésével hat.

Csakhogy az április 14-i előadáson primer módon is élvezhette a közönség Esterházy Péter üdítő jelenlétét: 58. születésnapján a színpadra szólították az írót, aki az obligát tortával kezében villanásnyi burleszkjelenetet rögtönzött, s megköszönte az ovációt. Talán ha két mondatot szólt hozzánk, ám ennyi bőven elég volt annak eldöntésére, hogy hát ki is, mi is hiányzott a megelőző komédiából?

Kapcsolódó cikkünk: Margócsy István: Nem euklideszi színjáték / Pesti Színház