A fentiekből persze semmi sem így igaz. Bár Erdős Virág frissen színre került darabját sokan abszurdként aposztrofálták, aligha szorul különösebb bizonyításra, hogy a Merényletnek sok köze nincs a közmegegyezéssel e kategóriákba sorolt drámákhoz. Annál több napjaink hermeneutikai szemléletéhez, a recepció jelentésteremtő voltához. A mű elején bekövetkező robbanást hosszas rekonstrukció követi; de nem a nyomozást végző felügyelőnek kell felfejtenie a bűntény szálait, hanem az olvasónak a mű szövetét. Ami elsőre a bevezetőben leírt összevisszaságnak tűnik, az valójában jól megépített (cselekménytöredékekből, motívumokból, jelekből, képi asszociációkból összeálló) struktúra, mely fokozatosan rajzolódik ki. Az ok-okozati rendszer létezik, még ha nem is a megszokott lineáris formában. Talán ebből adódik az a meglehetősen vegyes érzés, mely eltöltheti a befogadót: öröm (elsősorban persze intellektuális öröm) olvasni a szöveget, ám kiolvasván, némi hiányérzet hatalmasodhat el rajtunk. Mert továbbgondolni nem nagyon van mit. Hiszen a feltárt összefüggések mégis csak egy sablonos történetet mondanak el, meglehetősen kevéssé érdekes figurákat felsorakoztatva – lévén, hogy a kirajzolódó sorstöredékek is tipizáltak. Mondhatnók persze, hogy egy ilyen szövegnek éppen a befogadás, a megértés aktusa a lényege (s teljesen felesleges valami konzervatív attitűddel mögöttes jelentést keresni), de attól tartok, ez legfeljebb addig igaz, amíg a textust valóban olvasmányként dolgozza fel az ember.

Mert a színházban mind a recepció, mind az alkotói rekonstrukció folyamata más, mint a karosszékben. Utóbbit ugyebár a rendező végzi – ha rosszul, akkor a befogadónak sok reménye nem marad (főként, ha a művel mint textussal korábban nem találkozott). De ha a rendezői igyekezet maximális sikerrel jár, megjelenik a struktúra, a hagymáz mögül előlép ok és okozat – akkor mi történik? Hiszen a megértés aktusa ekkor nem a befogadót, hanem a rendezőt érinti, aki ideális esetben megérteti a szöveget a nézővel. (A néző pedig így még a „hú de okos vagyok” bizsergető érzését sem élheti át joggal). És akkor – ha tetszik, ha nem – maradnak a tematikai, stiláris és nyelvi közhelyek; ez a történet, ezen a nyelven a legbanálisabb, legszimplább és leginkább földhözragadt kortárs drámában is megírható lenne. Persze mindez elméleti okoskodás, s annyi bizonyos, hogy Erdős Virág drámájával elbíbelődni sokkal több értelme van, mint egy fent leírt naturalista vagy éppen tipizált, közérthető, ám banális szöveggel. Tényleg nagyon szeretném, ha láthatnék előadást, mely eloszlatná kételyeimet.

Keszég László nyíregyházi rendezése viszont bizonyosan nem ez az előadás. A gondosan elkészített makett-díszlet, a robbantáskor színre zuhanó plüssállatok garmadája ugyanis már kezdettől a „csak játék az egész” alaphangulatát teremti meg. Ráadásul Keszég nem is törekszik arra, hogy ezt variálja, hogy más-más perspektívából és eltérő stiláris eszközökkel építse fel az egyes jeleneteket. Minden jelenet egyféleképpen – amolyan „játékosan-tréfásan” – elemelt, s így nemcsak a struktúra nem rajzolódik ki, de még a primer feszültség, fenyegetettség érzését sem sikerül megteremteni, minek következtében a játék egyszerűen unalmassá válik. A színészek különbözőképpen igyekeznek segíteni magukon. Van, aki színészi erejére, személyiségére próbál támaszkodni (Pregitzer Fruzsina), van, aki karakteres alkatából kiindulva próbálja megoldani a szerepet (Tóth Károly, Fellinger Domonkos), van, aki ügyesen karikíroz (Olt Tamás), s van, aki megpróbálja élesebben elemelni a figurát (Tóth Zoltán László). Leginkább a Lányt játszó Losonczi Katalin próbálkozik több hangon, több aspektust megragadni – a törekvésnek főként az előadás vége felé vannak méltányolható eredményei. Mindebből persze az is érződik, hogy a színészi játéknak nincs olyan közös eredője, nyelve, mellyel evidensen megragadhatná a szöveget. Így viszont a nyíregyházi bemutató tétova útkeresés marad csak, mely nem ad, nem is adhat választ a textus színpadi érvényességét firtató kérdésekre.

Vö. Csáki Judit: Kortárs, magyar, dráma, fesztivál
Sándor L. István: Mindennapi terrorizmus
Halász Glória: Gyáva vérnyúl