A jelenlegi Nemzeti Színház művészi irányát, profilját és karakterét a vezérigazgató rendező, Vidnyánszky Attila adja meg. Arányaiban is meghatározó az ő munkássága a Bajor Gizi parki épületben, hiszen az elmúlt évtized során, amióta a Nemzetit vezeti, évadonként rendez három-négy produkciót. Rajta kívül főleg reprezentatív külföldi rendezők dolgoznak a társulattal, akik zömmel MITEM-meghívás keretében kerültek kapcsolatba a budapesti Nemzeti Színházzal és direktorával. (Ezen a vonalon akadnak időnként olyan bemutatók a műsortervben, amelyek nem valósulnak meg, ismeretlen okból. Például Vlad Troickij Zavaros időkje vagy Nyikolaj Roscsin Ördögökje).
A nemzetközileg jegyzett külföldi alkotók rendezései változatosak. Hol eredetiek, hol replikák, hol jelentősek, hol feledhetők, és nemritkán a Nemzeti Színház színpadtechnikájának lehetőségeiből adódóan, a különleges esztétikumuk révén értékesek vagy emlékezetesek. A messziről jött vendégrendezők munkái általában internacionálisak, univerzálisak, ami alatt az is értendő, hogy soha nem a magyar társadalom, a mi életünk itt és mostja az, amihez „hozzászólnak”, és formájuk, világuk sem a magyar színházművészet lelkéből lelkedzett – ha a Nemzeti Színház eszményére való tekintettel szabad kicsit patetikusan fogalmazni. A Nemzetiben a hazai kortársi színházcsinálás kizárólagosan Vidnyánszky Attila reszortjává szűkült.
Természetesen mindig jutnak feladathoz magyar alkotók is. Az ő színreviteleik az utóbbi időben inkább csak kisebb művészi ambíciójú – olykor pusztán játékmesteri közreműködést igénylő – és partikulárisabb érdekű bemutatók. (Házi használatban „rájuk hagyja” típusúnak nevezem a Nemzeti ilyesfajta előadásait.) Alighanem ide sorolhatjuk a Kossuth-díjas Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház színésze és stratégiai igazgatója, az SZFE lemondott rektora, akadémikus rendezőként való foglalkoztatását. Tavaly az Ők tudják, mi a szerelem című Hubay-darabot jegyezte, idén pedig a két Molnár Ferenc-egyfelvonásost, az Egy, kettő, három és Az ibolya címűt.
Rátóti Zoltán rendezői oeuvre-je sem gazdagnak, sem mélynek nem mondható, ehhez képest az utóbbi néhány évben meglepően sok helyen volt szükség rá rendezői minőségben: az Operában, az Operettben, Veszprémben és a Nemzetiben. A Hubay-darab műsorra tűzése bizonnyal nem a rendezői vízió vagy a művészi kifejezésmód kibontakoztatását szolgálta, hanem a méltó szereplehetőség biztosítását Udvaros Dorottya (vagyis az eredeti műsorterv szerint: Piros Ildikó) és Blaskó Péter számára. Az idei, a Gyulai Várszínházzal közösen létrehozott Molnár-bemutató indítéka pedig – amint azt új találmányként büszkén hírelte a színház – főként az, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem Szarvas-Rátóti színészosztálya a második tanévet elvégezvén együtt szerepelhessen a Nemzeti Színház színészeivel. (Egyébként az Egy, kettő, három és Az ibolya páros volt az, amit Rátóti Zoltán már kaposvári színigazgató korában is megrendezett, akkor ugyancsak Székely László díszlettervezői közreműködésével.)
Jelenet az Egy, kettő, három című előadásból
Az egyfelvonásosok augusztusi gyulai premierjét a vihar elvitte, de most a Nemzetiben közönség elé került a produkció. Ízelítőt kaphatunk abból, hogy mit tanultak meg a növendékek Molnár Ferencből Szarvas Józseftől és Rátóti Zoltántól. Valamint láthatjuk, hogy a társulat színészei miként interpretálják a múlt századelőről megbízhatóként ránk maradt klasszikus vígjátékírót. Ami az előbbit illeti: természetesen nem ismeretlen az a gyakorlat, hogy egyetemista növendékek nagyszínházak előadásaiban szerepelnek, akár csapatostul is. Én a magam részéről a harmadéves megmutatkozást aggályosan korainak tartom, már csak kritikusszakmai okból is. Egy színészt először látni – ez meghatározó benyomást kelt az emberben. Mindenki számára előnyösebb lenne, ha akkor esne az első vizit, amikor a leendő színész már valamivel közelebb jár ahhoz, hogy teljes fegyverzetben mutatkozzon. Nincs is annál szívszorítóbb, mint amikor a néző látja, hogy a fiatal, még tapasztalatlan, netán rendezőileg sem eléggé segített, támogatott és kontrollált színésztanonc mennyire védtelen és kiszolgáltatott a színpadon. De ma ilyen veszély nyilván nem fenyegeti a növendékeket, gondolhatni abból, hogy mostanában nemcsak harmadéveseket állítanak ki a nagyközönség elé, hanem – mint olvasom – a kaposvári színházban már az ottani egyetem másodévet kezdő színészhallgatói is szerepeket kapnak. A magyar színészképzés előre megy, nem hátra.
Beülvén a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadának nézőterére, a nézőt nyitott színpad és tágas, jóízlésű enteriőr látványa fogadja, havas nagyvárosi tájképpel az ablak mögött. Aki nem emlékszik pontosan, hogy a két egyfelvonásost milyen sorrendben játsszák, rögtön biztos lehet abban, hogy az Egy, kettő, hárommal kezdenek. Nem kétséges, hogy ez egy bankigazgató irodája itt, nem pedig Az ibolya színidirektoráé.
Bodrogi Gyula kezdi az előadást, annak biztos tudatában, hogy elég pusztán bejönnie, és a közönségnek máris örömöt szerez a jelenlétével. Morrison bankigazgató titkárát formálja meg, bár inkább hat jólelkű nyugdíjas pedellusnak, mint akkurátus segéderőnek, de rögtön teremt bizonyos otthonosságot a színen. Kisember a minden szempontból magasan fölötte álló főnök alázatos szolgálatában. Némiképp talán elrajzoltabban, de körülbelül ugyanezt hozza az összes alkalmazott és berendelt partner, Tordai Hajnal műfajazonos szettjeiben, némelyikük igen rossz parókával megfejelve. Feltűnik, kitűnik egy szakállas, hivatalsegédszerű, készséges fiatalember (Nagy Botond e. h.), akiről el lehet hinni, hogy nem pusztán jelenetre jön be egyszer-kétszer, hanem halványan körvonalazott karaktere és élete van az ajtón túl is.
Az egyetemisták fiatalok és szépek, főleg a főszerepet kapottak: a gazdag amerikai lányt játszó Reiter Zita és a könnyen kikupálható sofőrt adó Steenhuis Raul. (A fiatalembernek kedves vonása, hogy az eredeti nevét is lassan, körülményesen írja alá, nemcsak az újat, hosszút, bonyolultat.) De ugyanolyan jólesik ránézni az osztálytársaikra is, akik külön-külön megpróbálnak kisipari módon valamiféle figurát fabrikálni. Domokos Éva Lili például avval operál Kunó kisasszonyként, hogy nagy igyekezetében nemcsak tipeg lábujjhegyen, hanem lábujjhegyen is áll mindvégig. Szalma Lenke pedig arra hegyezi ki Posner kisasszonyt, hogy amint az Antal sofőrt elkezdik az úri szabók jobban öltöztetni, ő egyre vonzóbbnak találja.
Az Egy, kettő, három az első olyan bemutató a Nemzeti Színházban, amely Schnell Ádámra épít, neki kínált abszolút főszerepet. A rendezés annyit vár a maga Morrison bankigazgatójától, hogy vezényelje le az akciót, amelynek eredményeként egy kínos vő megfelelő partivá avanzsál. Schnell Ádám nemcsak technikával rendelkezik ehhez a szövegfolyamhoz, de a Molnár Ferenchez szükséges színészi eleganciával is. Jól adagolja a humort, finom mimikai gesztusokkal és könnyedén elejtett poénokkal. Ami viszont hiányzik az alakításából, az a tét és a hév. Másfél órán át tart az egyfelvonásos, a személyiségátigazítás egy órája, érzékelhető ritmusváltások, felfokozottság, pörgés nélkül. Az első öt percben kiviláglik, hogy mi fog történni és hogyan. Hát így. Simán, hozzáadott értéket jelentő, váratlan játékötletektől mentesen. (Hogy mit neveznék ilyennek? Máshonnan hozott példával élve: amikor a vígszínházi Az üvegcipő Sipos Lajosát, Stohl Andrást az első felvonás összes purparléja közepette az zaklatja fel legjobban, egészen az asztaltól való felugrásig, hogy nem borjúvese lesz ebédre spenóttal, hanem felsálszelet krumplival. Az kirobbantja a nevetést.) A Nemzetiben az első öt perc után sem a színpadon, sem a nézőtéren nincs izgatottság senkiben. Sínen vagyunk, nem gyorsvonaton, inkább vicinálison, kiszámíthatóan eljutunk vele a célállomásra. Ahol azért ér némi meglepetés bennünket, nézőket, amikor a végén azt kapjuk az arcunkba, hogy szégyelljük magunkat, az egész emberiség. Amiért ők csaltak, és mi elfogadtuk. Vagy egyenesen elvártuk. Vajon mi módon tiltakozhatnánk?
Rácz József és Kristán Attila Az ibolya című előadásban. Fotók: Eöri Szabó Zsolt. A képek forrása: Nemzeti Színház
Az ibolya előadásához nem is sokat változik a díszlet a szünetben: az ablak, a kilátás, a falak kapnak egy sötétbarna faburkolatot. Meg néhány plakát kerül a falra: a Nemzeti Színház Bánk bánját, a Városi Színház Gül babáját hirdetik. Megmaradnak a berendezés összeillő darabjai: íróasztal és a szépen, ívelten faragott támlájú székek. Kristán Attila jólfésült, jól öltözött, ámde morcos Igazgatójának zuga ez. Az ő masszív színészete megbízható alap ehhez az egyfelvonásoshoz, ráadásnak ott van mellette régi partnere, kollégája még a beregszászi színházból, Rácz József. Ő kissé talán közhelyesen, elnyűtt szürke kardigánt visel, de az arca viseltesebb, hiszen ő az, aki valószínűleg réges-régóta dolgozik ebben a színházban, mégsem ismeri ki magát a színészeken. Például hajlamos aggodalmaskodni, amiért Szeniczey művésznő nemcsak visszaadta a főszerepét, de még az öngyilkosságát is kilátásba helyezte. Kristán Attila és Rácz József kettőse hangulatfestő, kedélyes, szolid, szakszerű.
A kezdéskor mindenesetre nem rájuk figyelünk, hanem az első önjelölt színésznőre, akit Domokos Éva Lili felruház egy elég dermesztő magánszámmal, ringó vállú csengeri violástul. Jönnek aztán sorban a jelentkezők, akik kőszínházba szeretnének szerződni: Varga Anna Zsófia, Szalma Lenke, Stauróczky Éva, Reiter Zita. Szólóban mindenesetre jobbak az esélyeik a kiragyogásra, mint az Egy, kettő, három tömegjeleneteiben. Közben beugrott az igazgató döntnöki szerepébe Zeneszerzőként Ficsor Milán, aki kedvezően sokfélén tud mosolyogni: alázatosan, szemtelenül, behízelgőn, nagyképűen, de még jelentéktelenül is. Az osztálytársnők megágyazó jelenetei után László Rebeka érkezik Ilonkának: tisztán, egyszerűen, bájosan, griberlis mosollyal. Természetesen és könnyedén fogja meghódítani Kristán Attila mogorva, inkább hivatalnoki, mint művészlelkű igazgatóját, s övé lesz a társulatban a kórista státus.
Még arra leszek majd kíváncsi, hogy 2026-ban, amikor végez a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ez a Szarvas-Rátóti osztály, vajon hányan fognak kőszínházi szerződést kapni.
Az előadás adatlapja a Nemzeti Színház honlapján itt található.