![]() Gustaf Gründgens, akiről Klaus Mann a Mephisto főhősét mintázta |
Nincsen azzal semmi baj, hogy újabb öt évre Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház igazgatója; ettől a színház sem jobb, sem rosszabb nem lesz. És ki más lehetne, ha egyszer a munkatársai is maradásra kérték, no meg a politikusok is elégedettek vele. Bár a híresztelések szerint eredetileg pályafutása záró aktusának szánta volna a Színházi Olimpiát, és utána átadta volna a vezérigazgatói széket Rátóti Zoltán rektor-akadémikusnak (akadémikus-rektornak), de ahogy mondta, „harcos világban élünk, én pedig nagyon a frontvonalban vagyok. Nehéz innen kilépni”. (Azzal most ne foglalkozzunk, hogy átadják-átveszik az igazgatást, hiszen a pályázat amúgyis kamu, ugye. És Vidnyánszky nem a szavak, hanem az elszólások embere.)
Arról, hogy volt valami pályázatféleség, a lezárulás után értesültünk az egyik kormányközeli hírportál február 9-i cikkéből; szinte természetes, hogy sem a kiírást nem reklámozták széles körben, sem Vidnyánszky pályázata nem található a világháló széles egén. Ez utóbbi szerintem nem nagy baj, hiszen aligha ő állította össze nagy műgonddal a rengeteg dolga közepette – de szerintem ez sem érdekes.
Az viszont érdekes, hogy a Nemzeti Színház nagyszínpadán egyetlen olyan előadás sem fut, amely a hazai színházi tradícióban, a hazai színházi nyelvben gyökerezne. Miközben (kultúr)kormányzatunk nagy energiákat mozgósít a nemzeti múlt revitalizálására, és bocskaiban düllednek a keblek minden protokolláris eseményen, a nyitottság és sokszínűség jelszavát harsogó igazgató teátrumában épp csak a hazai színházi hagyomány nincs jelen.
Tűrhetetlen, amikor Vidnyánszkyt „ukránozzák” vagy „hazaküldik”; egyrészt mert Vidnyánszky magyar, másrészt mert otthon van itt, ez a választott otthona. De mivel felnőttként, kész művészként választotta, mind az emberi, mind a művészi szocializációja, leginkább pedig a színházi anyanyelve egy másik országhoz kötődik, éppen úgy, mint más jeles határon túli művészeké, Bocsárdi Lászlóé, Tompa Gáboré vagy Urbán Andrásé. Az ő rendezéseik mindig izgalmas élményt ígérnek, éppen e más művészi szocializáció okán.
Vidnyánszky – finoman szólva – nem könnyen illeszkedik be a hazai színházi szcénába; nemcsak efölötti sértettségének, frusztrációjának és gyanakvásának láttuk és látjuk számtalan jelét, hanem annak is, hogy éppen ezek teszik őt a különféle kötődésektől irritált hatalom szemében kedves alattvalóvá, amit páratlan pozícióhalmozása, immár korlátlan színházi hatalma is mutat.
Ugyanez a hatalom viszont nem látszik észrevenni, hogy a határtalan lojalitás iránti hálája jeléül bőkezűen finanszírozza, hogy a hazai színházi hagyomány kipusztul a nemzet színházából. Lehetséges persze, hogy észreveszi, csak nem érdekli – ennyit a bocskaiban duzzadó keblekben szunnyadó hazafiságról. Egy-egy „csontocska” egynémely kegyencnek valamelyik kisteremben még belefér, de a nagyszínpad már csak a direktornak és az általa világhírűnek kinevezett külföldi rendezőknek jár.
Gondolhatnánk, tán azért van így, mert a hazai kultúrán nevelkedett rendezőgárda megveszekedett liberális, és ezért nem való a nemzet színházába. Frászt: Vidnyánszkynak sok hibája van, sokkal több a jól elviselhetőnél, de nem hülye.
A másik, ezzel összefüggő probléma, hogy az öregedő igazgatónál fiatalabbak – sem a középnemzedék, sem a még fiatalabbak – nincsenek jelen rendezőként a Nemzetiben. Az általa „elfoglalt” (ő mondta így) egyetemen sem, ahol az ősszel induló rendező osztályt alighanem tolmáccsal fogja tanítani a külföldi rendező, a színészosztályt pedig egy katedrát csak lentről látott színész. De ez már egy másik történet.
Most két kérdés van. Egy: hová tűnt a hazai színházi hagyomány a Nemzetiből? Kettő: ki lehetne jobb direktor Vidnyánszkynál?