Rába Roland: Egy uniós projekt keretében társadalomtudósok, szociológusok, pszichológusok, kelet-európai, volt szocialista országban élő gyermekek emlékeit gyűjtik, gyűjtötték össze. Ez egy több országon átívelő kutatás, a Trafóban van egy kapcsolódó kiállítás is. Ördög Tamás alkotótársával, Kiss-Végh Emőkével közösen kapott egy felkérést, hogy csináljon az emlékekből egy előadást, de legyen ez önálló alkotás. Kapcsolódott a munkához Bíró Bence dramaturg, és ebből született egy darab. Egy megírt történet, amibe beleszőttük a saját emlékeinket.

 

 

RR: 17 évesen indultam a Ki mit tud?-on, versmondásban bejutottam a döntőbe. Végül csak második lettem, mégis kiutazhattam Thaiföldre. Van a darabban egy szereplő, aki bár nem vers kategóriában, de szintén részt vesz a Ki mit tud?-on, majd kiutazik Ázsiába. 

 

 

RR: Mindenki életéből belekerültek kisebb momentumok, amik össze vannak keverve, ahogy a cselekmény megkívánta. A történet röviden annyi, hogy van egy fickó, aki Ázsiában él, harminc éve nem látta szüleit, tizenhét évesen került ki, nem ment haza. Most felnőttként találkozik a szüleivel. Az előadás ennek a találkozásnak a feldolgozása. Olykor nagyon vicces, olykor nagyon szomorú. Nyilván groteszk is. Tamás szereti és akarja is árnyaltan színpadi formává sűríteni mindezt.

 

 

RR: A találkozás inkább kérdéseket vet föl, nyilván a szülők részéről is, hogy ti. miért nem ment vissza a fiatalember annak idején. Ez a darab fő vonulata, de vannak benne mindenféle történetszálak, amik árnyalják a korszakról alkotott elképzeléseinket. Egy nagy vacsorán játszódik a történet, ahol nagyon élesen látszanak a kulturális különbségek.

 

 

RR: Amennyire bárkiben megmaradnak a saját emlékei: van, ami erősebben, van, ami kevésbé. Dolgoztunk is ezen, elmentünk táborozni, koncentráltan ezekre az emlékekre közelítettünk, és akkor sok minden előjött. Ami jó volt, azt használtuk az előadásban. A színpadon nagyon jól lehet mások emlékeit keverni a sajáttal, érdekes mix lehet belőle. Több történetből állt össze például az is, amikor a szülők megkérdezik a fiútól, hogy miért maradt kint, ő pedig azt válaszolja, hogy a nap miatt. Az apja nem érti, mire a fia azt mondja, hogy csak arra emlékszik, hogy otthon soha nem sütött a nap, minden szürke volt és unalmas. Ez a szürkeség valahogy nekem is az emlékeim között van. Éppen a szocializmus végét jártuk, és ez nagyon megmaradt. Persze nyilván függ attól is, hol él az ember.

 

 

RR: Tatabányán, ami amúgy jó hely, de az itt elhangzó a mondatok nagyon hasonlítanak a saját életemre. 

 

 

RR: Én elsősorban magamat untam meg, másra számítottam a képességeimet illetően. Ez valószínűleg alkati kérdés is, hogy a biztosból képes valaki a bizonytalanba lépni, de lehet, hogy csak utólag ilyen egyenes minden. Schilling Árpád akkor már elkezdett rendezni a saját csapatával, a Krétakörrel. Lehetőségem volt belépni oda, éltem ezzel a lehetőséggel.

 

 

RR: Igen, például Tartuffe-öt játszottam Zsámbéki tanár úr rendezésében. Sok lehetőséget kaptam, hogy megmutassam magam, csak azt éreztem, hogy ez nem sikerült igazából. Azt gondoltam, hátha izgalmasabb lesz fölborítani az egészet, és visszanézve igazam is lett. Nem mintha azóta nem untam volna magam rengetegszer, de legalább tudok egy menekülési útvonalat.

 

 

RR: Lehet, de ez nem önbizalomhiány. Kicsi falu ez az ország, és én sajnos nem tudtam kinőni innen. Nem voltam olyan bátor, mint, mondjuk, az a fickó a Keletben, akit játszom, aki nemcsak a „Katonát” volt képes otthagyni, hanem az országot is.

 

 

RR: Azért lett vége, mert Árpád nagyon irigylésre méltó módon nem akarta ismételni önmagát. Egy interjúban mondta: megcsináltam egy Sirályt, most rendezzek még egy Csehovot? A színház alapkérdéseit tette föl. Az ember huszonéves korától halad előre a kétségeiben, még ha pozitív visszajelzéseket is kap. És eljut addig, hogy megkérdezi: mi a haszna ennek az egésznek, ha van egyáltalán. Azon túl, hogy szépen eljátszunk valamit, eljön a néző és optimális esetben jól érzi magát. De nekünk, a színházi alkotóknak van-e igényünk arra, hogy másképpen használjuk ezt az egészet? Van arra példa, hogy kézzelfoghatóbb változásokat is el lehet érni a színház segítségével. Például a szociális vagy részvételi színházban, elmenni kisebb közösségekbe, feldolgozni egy falu vagy más csoport életét. Csakhogy ez már sokunk komfortzónáján kívül esik. A Krétakör tulajdonképpen nem szűnt meg, hanem tovább fejlődött, amikor az itthon nem megszokott formanyelvet használó műhelyek bekapcsolása révén sok érdekes előadással bővült a színházi tér. És közben Árpádban dolgozik egy jó értelemben vett aktivista is, aki ügyek, országa dolgai iránt érdeklődik, ami megint túllép a megszokott színházi kereteken.

 

 

RR: Ha a színház lényegét megérteném, akkor nagyon világos mondatokat mondanék arról, hogy mi a színész dolga. Ez a forma arról szól, hogy a nézők eljönnek, és mi, színészek valamilyen problémát felvetünk, valamit elmondunk, azzal a képességgel és tehetséggel, ami rendelkezésünkre áll. Veszélyes hely lehet ilyen szempontból a színház, ha nem a megszokott biztonságos keretek között működik. Bármikor ki lehet lépni belőle, de ez inkább akkor történik meg, ha valaki félrebeszél vagy meghülyül. Lehet, hogy nem jó a szó, de a színháznak mágikus ereje van, csak nem él vele.

 

 

RR: Néha Árpáddal volt ilyen, amikor átléptük a határokat. Érezni lehetett, hogy a néző nem tudta szétválasztani a színházat és a valóságot.

 

 

RR: Nem vágyom én már semmire. Nem azért, mert mindenféle színházat csináltam már, hanem mert ismerem a határaimat. 

 

 

RR: Annyira nem voltam jól akkoriban, hogy pont jó volt belevetni magamat az ismeretlenbe. Nem tudtam, mi lesz a vége. 

 

 

RR: Volt benne valami jófajta szertelenség és humor, amit én nagyon szerettem, de a későbbi rendezésekben soha nem értem el azt a szabadságot, amit akkor.

 

 

RR: Nem érzem, hogy egy rendezőhöz kötődnék, bár sokat dolgoztam többekkel. Másféle személyiségek másféle eszközökkel közelítenek darabhoz, színészhez.

 

 

RR: Nagyon keserű lesz ettől az ember. Sok indulat is van bennem, mert nem tudom kezelni azt a gyűlöletet, ami az SZFE felé árad. De nekem nincsenek jó válaszaim, a diákoknak sokkal jobbak vannak. Igazából nem tudok ezzel mit kezdeni. Van az egyetemen egy kialakult képzési rend, és most Vidnyánszky akar mellette-helyette egy másféle képzést ideológiai megközelítéssel. Annyira kínos erről beszélni, mert szakmaiatlan az egész. Kőkemény meló elsajátítani a szakmát, rengeteg idő, miközben halljuk, hogy Kaposváron nem tartották meg évekig az órákat? Hogy is van ez? Ez egy szakma, amit meg kell tanulni.

 

 

RR: Jót tesz a színházi létnek a fölfokozott hangulat. Újra van a mondatoknak, a szavaknak többletjelentése. Horváth Csabával van közös osztályunk, próbálunk elsős alapgyakorlatokat összekötni azzal, ami most van. Például a beszédgyakorlatban lehet hívószavakat gyűjteni abból a rengeteg cikkből, hozzászólásból, ami mostanában született. Nagyon jó kifejezéseket lehet találni. Gyűjtenek is mindenféle, számukra érdekes fordulatokat. 

 

 

RR: Egyarcúság, belterjes, bagázs, modellváltás, liberális hüllőkeltető, stb. Most még csak a szavaknál tartunk, de lesznek mondatok is.

 

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.